2010. február 13., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 23. (886.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Elképzelt találkozás

Ákos szeretett elábrándozni arról, milyen is volna az, hogyha úgy adódnék, és ő végre újra láthatná Tildát. Sokszor kiszínezte magában ezt a jelenetet.

Hát... Megérkeznék abba az idegen városba, ahol az asszony éli a napjait. Tilda nem tud a jöveteléről. Ő pedig megérdeklődi valakitől (kitől?), hogy hol van a házuk. Elindul arrafelé...

* * *

Tilda és Ákos... Nem ők voltak az egyetlen pár, akiket a zord háborús idők elszakítottak egymástól. Pontosabban: ők nem is voltak egy pár. Legalábbis: akkor még nem. El kellett telnie jókora időnek, hogy azok legyenek. Már: lelkileg. Csak lelkileg.

Hát igen! Azok a sok emberi viszonyt összezavaró évek!

Barátoknak azonban barátok voltak. Bizalmas jó barátok. És semmi több. Már a lány gondolta így. Ákosban azonban a barátság egyszer csak átlényegült szerelemmé. Közben Tilda hol egyik, hol másik fiatalember iránt lángolt. Szenvedélyes, könnyen föllobbanó teremtés volt. Hanem a választottjaival nem volt szerencséje. Egykettőre elhagyták őt – másért. Talán túlzott ragaszkodása, odaadása volt a terhükre. Tildát a csalódások egymás után érték, és bánatával mindig Ákoshoz menekült, neki öntötte ki a szívét, hiszen ő volt a meghitt jó barát. Ilyenkor a titkokba beavatott mindig reménykedni kezdett, de mielőtt még lépett volna, már itt is volt a lány szívében az új szerelem. Ezer fokos!

Épp akkor is egy ilyen dúlt, mikor Tildáék tehervagonba pakolták minden holmijukat és maguk is beszálltak. A szülők úgy döntöttek, hogy külföldre költöznek. Ki törődött a tizenhét éves fruska érzelmeivel? Búcsúztatásukra Ákos is kiment a pályaudvarra, és tanúja volt – nem épp indulatok nélkül –, hogy Tilda és aktuális szerelme majd megfojtották egymást öleléseikkel. Az ilyen viharos módon elköszönő fiatalembernek azonban nem állt szándékában követni a lányt. És a határok évtizedekre átjárhatatlanok lettek.

De Tilda és Ákos barátsága maradt. Levelezni kezdtek. És a lány híradásai egyre panaszosabbak lettek. Az új helyen nem sikerült egzisztenciát teremteniük. Rokonoknál éltek, és ezek szinte cselédsorban tartották Tildát. Keserves sorsát csak kevéssé édesíthették meg az új és új szerelmek (ezekről hűségesen beszámolt Ákosnak), de ezek is rövid idejűek voltak, azután el is tűntek a levelekből. És egyszer csak arról tudósított, hogy – férjhez ment. Nem titkolta: nem valamely nagy szerelméhez. Egy jó állású, lakással rendelkező valakihez. Elege lett megalázott helyzetéből, a nincstelenségből!

Ákost nem vágta túlságosan mellbe a hír. Erre végül is számítani lehetett. De azért... De azért eddig még pislákolt benne valami (teljesen indokolatlan) reménység. Hogy hátha egyszer mégis... Most ennek ugyancsak megcsappant az esélye.

Maga nem gondolt családalapításra. Voltak tünékeny alkalmi kapcsolatai, rendszerint kolléganők (egy gyári laboratóriumot vezetett), de egyik sem hatolt a szívéig. Ott még mindig Tilda uralkodott.

És az asszonynak Ákoshoz intézett sorait ismét elöntötték a keserű szavak. A férje lumpolt, szoknyák után futott, vele alig törődött. Az egykor körülrajongott nő magányosnak érezte magát.

És hogy, hogy nem: a lelkében megmozdult valami a régi, szívbéli jó barát iránt. Valami későn jött távszerelem? Ezt a leveleiben nem mondta ki egyértelműen, de mondataiban sok ilyen utalás lappangott! És a férfi most már felbátorítva érezte magát, hogy ő is világosan megírja Tildának: ő már régen, még akkor... Az asszony is megvallotta: igen, most már ő is...

Ákosnak azért mégis adott egy kis megnyugvást, hogy érzelmeik most már kölcsönösek. És fantáziálni kezdett arról az igencsak valószínűtlen találkozásról.

...Szóval: elindul Tildáék háza felé. Már meg is pillantja. Zöld vaskerítéssel körülvett kétszintes, kertes ház. (Vajon ilyen-e?) Az asszony nem sejti, hogy ő itt van, a közelben. Ő meg ácsorog az utcán, várja, hogy Tilda kilépjen a kapun. És végre, kulcsot illeszt a zárba egy karcsú nő. Tilda! Igen: ez ő, ez ő! Körülnéz, lehajtja a fejét, hogy a hó ne csapjon az arcába. Mert persze tél van, csak ez a romantikus, fehér évszak illik a találkozásukhoz. Elindul a város felé. Ákosnak torkában dobog a szíve, de összeszedi magát, követi Tildát. Öreg délután van már. Kigyulladnak az utcai lámpák. Az asszony épp az egyiknek a fénykörébe ér, mikor Ákos utoléri. Megszólítja: "Tilda!" A nő megfordul, hátranéz, először nem ismeri meg...

És Ákos nem képes ennél a pontnál tovább jutni. Sehogy sem tudja elképzelni, hogy mi lesz az első mozdulatuk, mi lesz az első szó, amit mondanak egymásnak. Ez elszomorítja. Töprengve gubbaszt a nagyszüleitől rá maradt öblös fotelben, tenyerébe hajtva a fejét.

* * *

Tilda ekkor épp az előszoba padlózatának a csempéit mossa föl.

A férje részegen jött haza. Oda rondított.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó