2010. február 11., csütörtök Országos közéleti lap VI. évfolyam, 21.-22. (884.-885.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Nyelv-őr
Kérem vagy kérdezem?

Különös nyelvi jelenségre figyeltem fel. Unokáim, ha valamit kérni akartak tőlem, nem kértek, hanem kérdeztek: Megkötöd a cipőfűzőmet, mama? Ideadnád a zoknimat? Teszel nekem még főzeléket?

Amikor ez tudatosult bennem, játékból ezt feleltem: Nem. Először döbbent arccal néztek, s akkor elmondtam nekik, hogy nem kérdezni kell, hanem kérni, így: Légy szíves, kösd meg a cipőfűzőmet! Kérlek, add ide a zoknimat! Kérek még főzeléket, mama! Vagyis a felszólító mód használata a helyénvaló, nem a kérdő mondat. Természetesen a kicsiknek nem nyelvtanoztam, hanem mintát adtam. A következő napokban aztán, ha ismét nemmel válaszoltam a kérő kérdéseikre, jót nevettünk, és okosan kijavították magukat.

A tanévkezdés után az iskolában is figyelni kezdtem a diákokat, és ugyanezt a jelenséget tapasztaltam: Kinyitnád az ajtót? Megfogod a táskámat? Tanárnő, megnézi, hogy bent van-e X tanár úr? – ahelyett, hogy: Légy szíves, nyisd ki az ajtót! Kérlek, fogd meg a táskámat! Kérem szépen, tessék megnézni, bent van-e X tanár úr!

Általános jelenségről lehet szó, mert unokáim egymástól 100 kilométerre laknak, különböző óvodákba járnak. A diákok is sok településről jönnek iskolánkba, különböző helyekről hozzák nyelvhasználatunkba ezt a szokást. Az is valószínűsíthető, hogy mindez a felnőttek beszédéből szivárgott a gyerekek nyelvébe.

Azt hiszem, ennek egyik oka az, hogy nincs stabil nyelvi környezet, amelyben a nyelvi normák hagyományozódnának. Nincs hatékony anyanyelvi nevelés a családban, és nincs az óvodában, iskolában sem. Azaz van, de nemrég egy pedagógus igen találóan így írt erről: amit a tanár délelőtt az iskolában fölépít, azt a televízió egy óra alatt lerombolja.

Talán nem érzik elég udvariasnak az emberek a felszólító módot. Az egyik oldalon ott van a mai beszédben a durvaság, a trágárság, a másik oldalon pedig a túlzott finomkodás, óvatoskodás. Holott a felszólító mondat nemcsak felszólítást, parancsot fejez ki, hanem biztatást, kérést is.

Végül pedig nagyon sok fiatal szülő nem felszólítva, utasítva neveli a gyermekét, hanem mindig mindenről megkérdezi őt: Fölkeltél már? Akarsz hazajönni? Melyik pólót vegyük föl? Nekiállsz a tanulásnak? Elkezdted már a fürdést? (Pedagógiailag én nagyon kárhoztatom ezt a szokást.) Miután a gyerek naponta ezt hallja, természetes, hogy hatással van a nyelvhasználatára.

Persze, adódhat olyan helyzet, amelyben helye van a kérdéssel megfogalmazott kérésnek, de ez ne váljon általánossá. Őrizzük meg a hagyományos formát, használjuk bátran a felszólító módot!

Miklós Józsefné

(Édes Anyanyelvünk)

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó