Kosár, táska, alátét, váza, fedeles dobozka és bébicipőcske formájú szuvenír is készül belőle. A felsorolt tárgyak felhasználási területe ugyan igencsak eltérő, alapanyaguk ugyanaz: valamennyi kukoricacsuhéból készült. S mindahány a viski Varga Julianna, ahogy a községben ismerik, Bözsike munkája.

– Édesapám a háborúban volt, amikor megszülettem. Édesanyámat Juliannának hívták, és nem sokat törte a fejét a nevemen, engem is így anyakönyveztetett. Amikor édesapám hazatért, ragaszkodott a Bözsikéhez – magyarázza, miként lett Erzsébetté. – A templomi keresztelő során már ezen a néven lettem bejegyezve, s mind a mai napig így ismer mindenki.

Valaha Visken szinte minden második portán foglalkoztak a csuhéfonással. Nem volt ez alól kivétel az ő családjuk sem. Már 13 éves korában megismerkedett az alapfogásokkal.

– Ma már csak néhányan űzik ezt a mesterséget – meséli, miközben ördögi gyorsasággal sodorja és rakja helyükre a száraz leveleket. – Az én három lányom is megtanulta, mégsem akarnak vele foglalkozni. A hat unokám – négy lány és két fiú – sem fogja továbbvinni a stafétát. Hogy bírják még az ujjaim? – kérdezik gyakran tőlem. – Bizony estére, mire befejezek egy nagyobb kosarat, alig érzem őket. A nyugdíjam kevés, jól jön az a kis mellékes jövedelem. Valójában a munkám nincs megfizetve, hiszen a legkisebb darabot öt, a legnagyobbat 25 hrivnyáért adom, a felvásárló pedig még alkudni is szokott az árból. Elsősorban a környéken üdülő hazai és külföldi turisták vásárolják. A viszonteladók révén az ország szinte minden részébe, de még Moszkvába is kerül belőlük. Vannak visszatérő vevőim. Gyakran kiviszem a portékámat a Saján szanatóriumba, ott próbálok vevőt találni rá. Jó idő esetén pedig a kerítésünkre akasztok néhányat, s ha szerencsém van, a Visken gépkocsival átutazók meg is vásárolják.

40 árt vetettek be kukoricával, hogy legyen alapanyag. A minősége sem lehet akármilyen, magyarázza. A letört csövek legfelső levele nem alkalmas a kötésre, ahogy ezen a vidéken nevezik a műveletet. Miután a kiszárított levelekről eltávolítják a kemény felső részt, beáztatják, majd újra szárítják. Egyiket a másikba sodorják, az alul-felül szegekkel kivert farámára erősítik az alapot, és kezdődhet a munka, ami a leszámolható rajzok alapján készülő szövéshez, kötéshez hasonló. Erzsike néninek, ahogy mondja "a fejében van" a minta, még álmában is tudja. Ezek többségét maga gondolja ki, de vannak régi, hagyományos motívumok is. Általában a kedve dönti el, melyiket alkalmazza. Kedvenc mintája nincs, csak gyorsan elkészíthető és több időt igénylő.

Beszélgetés közben egy percre sem áll meg a keze, alakulófélben van a legújabb bevásárlótáska.

– Öt évig egy kosárkötő cégnél dolgoztam – emlékszik vissza. – Amikor az feloszlott, itthon folytattam. Egy darab négy-öt óra alatt készül el. A kisebbekkel többet kell babrálni, ez bizony megdolgoztatja az ujjaimat. A cifrábbak akár egy fél zsák levelet is felemésztenek. Előfordul, hogy nem is elég a készletem. Annak, hogy a fiatalok között nincs sok követője ennek a mesterségnek, Bözsi néni szerint egyszerű az oka van: nincs türelmük és kitartásuk. Ha úgy alakul egy napja, hogy nem veszi kezébe a vázat, és nem készít el legalább egy edényalátétet, nem érzi jól magát, állítja.

– Nemrég egy nő, aki a Saján szanatóriumban üdült, arra kért, tanítsam meg a kosárkötésre – meséli. – Azt tervezte, otthon majd beindít egy ilyen vállalkozást, mert nem sok befektetés kell hozzá, és nem is tűnt számára ördöngös mesterségnek. Ám csak egy napig bírta, s úgy döntött, nem vesz több órát, mert olyan aprólékos munka, amihez neki nincs türelme.

Az ujjakon kívül a hátat is megviseli ez a tevékenység, s bár az orvos is eltanácsolta tőle, ő mégsem hagyja abba.

– Szeretem csinálni, és kész – jelenti ki mosolyogva. – Pedig a ráma is súlyos tárgy és bizony míg elkészül egy-egy darab, nagyon sokszor meg kell forgatni. Amíg a két kezem mozogni fog, nem hagyok fel a kötéssel!

Varga Márta