2010. február 6., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 19. (882.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Az otthon kenyere

Akkor már több mint egy éve voltunk otthontalanok. Nagybátyám házában igazán szívesen láttak bennünket, de ez nem feledtette velünk, hogy itt csak vendégségben vagyunk. Eleinte még kellemes is volt vidám órákat tölteni az unokatestvérek seregében. Később azonban úgy hiányzik, hogy csak mi négyen legyünk szorosabban együtt, a szűkebben vett család!

Mint ezt már megírtam másutt is: 1939-ben kiutasítottak bennünket Csehszlovákiából, és az apánk a Magyarországhoz csatolt területen soká nem tudott elhelyezkedni (nagy volt az állástalanság). Végre egy járási székhelyen, Szobráncon akadt számára egy íróasztal, de itt olyan csekély volt a fizetése, hogy csak egymagában tudott ellenni belőle. Nekünk továbbra is nagybátyáméknál kellett maradnunk. Hanem pár hónap múlva sikerült itt biztosabb egzisztenciát teremtenie, úgy láttuk: a keresményéből meg tud élni az egész család. Házat vett ki bérbe, elhozta a közelben lakó rokonoknál beraktározott bútorunkat. Vár bennünket.

Nos, anyámmal, öcsémmel bőröndbe csomagoljuk a ruhaneműket. Indulunk a vasútállomásra. Az úticél: Szobránc.

Az én számomra soha ilyen kellemesen nem hangzott a vonat kerekeinek zakatolása, mint akkor. Haza, haza, haza! – ezt hallottam ki az ütemes kattogásból.

Ungváron átszállás autóbuszra – és az a tizenhét kilométer, amit így kell megtennünk, már tömény izgalom: teljesen eltölti az új otthon közelségének feszültsége.

Az autóbuszállomáson, a posta előtt ott vár ránk apánk.

Körülnézünk. Takaros kis városka, nekünk most a legszebb a világon. Bár a Fürdői út, ahol leendő lakásunk található, kissé poros, de a lépteink nyomán felvert felhőnek is valahogy olyan jó illata van.

Megközelítünk egy szerény, szalmatetős házikót.

– No, ez az! – mutat rá apánk.

Várható, hogy az én büszke – talán még gőgösnek is mondható – anyám szörnyülködni fog majd e vityilló láttán, de meleg hangon szól:

– Jó lesz, nagyon jó lesz...

Azután kiderül, hogy az egész csak ugratás. Tovább megyünk.

S a 237. házszám. Szép, takaros, kétszobás, tornácos városi ház Sztáray gróf kertészéé. Neki szolgálati lakása van a birtokon, ezt az épületet bérbe adja.

A szobák berendezve, ragyogóra takarítva. Az asztalokon terítő, a padlón szőnyeg, a vázákban virág.

Míg szüleim összeölelkeznek az új otthonban, én oly rég látott bútoraink szemléletében merülök el. Szinte úgy közeledem most hozzájuk, mintha élőlények volnának; valami ingerfélét érzek, hogy megszorítsam a kezüket (kezüket?)! És érdekes: különösen meghat találkozásom a két konyhaszékünkkel; az ülőkéjük közepén lyuk van, ebbe dughatja az ember az ujját, ha föl akarja emelni őket. Nekem pedig most az jár az eszemben: ott, a bátyáméknál, elhagyott lakásunkra gondolva, épp ezt a két konyhaszéket idéztem magam elé, és képzeletben az ujjam is bedugtam a lyukba.

Hanem itt a dél. Enni kellene valamit.

– Az utca elején van egy kis bolt, tudod, elmentük előtte. Ugorj át, hozz kenyeret, kolbászt!

Nem kell, hogy ezt apám kétszer mondja nekem. Alaposan megéheztem az úton.

Itt is az üzlet, cégtábláján a tulajdonos neve: Reich Áron. Szakállas, pájeszes zsidó ember emeli le a polcról a kenyeret, méri a kolbászt, s én olyan megilletődve nézek rá, mintha az ószövetségi próféták egyike adná most ide az ebédre valónkat.

És az a kenyér! Micsoda jó ízük volt a háború előtti pékkenyereknek! Egészen más, mint a mostani, gyárilag készülteké. Ám annak a szobráncinak a zamatával nem vehette volna fel a versenyt egyik sem azok közül, amelyeket azelőtt vagy azután az ajkamhoz emeltem.

Az otthon kenyere!

Hányszor próbáltam a szájamba idézi a zamatát, de sohasem sikerült!

Talán majd az utolsó órámban...

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó