2010. február 4., csütörtök Országos közéleti lap VI. évfolyam, 17.-18. (880.-881.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Kulcslyuk
"Minden vágyam, hogy hazaköltözzek..."

A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

A rovat mai vendége Ádámcsó Nesztor idegsebész.

– Mi késztette rá, hogy elhagyja otthonát, hisz szülőhelyétől igencsak távol, Luhanszkban találta meg boldogulását.

– Az élet hozta így. A nagyszőlősi járási Nagykomjáton születtem, de egész fiatalkorom Nagyszőlősön telt, mivel odaköltöztünk. Miután 1968-ban befejeztem az Ungvári Nemzeti Egyetemet, Luhanszk megyébe irányítottak tíz csoporttársammal együtt. Először Juzsnaja Lomovatka településre kerültem, ahol egy fél évig dolgoztam a helyi kórházban. Majd átkerültem Brjankába, ahol öt évig voltam sebész. Ott találtam meg életem párját is, aki szintén egészségügyis, gyermek-ideggyógyász. Miután összeházasodtunk, ideiglenesen Luhanszkba költöztünk, ahol a megyei kórházban ajánlottak idegsebészi munkát. Közben ígéretet kaptam rá, hogy amint lesz szabad hely a nagyszőlősi sebészeti osztályon, hazatérhetek.

– Az idegsebészethez viszont, gondolom, másfajta gyakorlat szükséges?

– Így van. Kénytelen voltam továbbképezni magam. Tanultam a Kijevi Idegsebészeti Intézetben, majd a Burdenko nevét viselő Moszkvai Idegsebészeti Tudományos Intézetben, a szintén moszkvai Botkin intézetben is gyakoroltam a szakmát, megjártam Donecket, Harkivot és Dnyipropetrovszkot is. 1973 óta mind a mai napig a luhanszki megyei kórházban gyógyítok.

– Milyen gyakran látogat haza?

– Évente legalább egyszer. Tavaly volt például a negyvenéves egyetemi csoporttalálkozóm. Szőlősön még él a húgom, Vera, aki franciatanár, a bátyámat viszont 54 éves korában elvesztettem.

– Soha nem bánta meg, hogy ezt a nemes, ám valljuk be, alulfizetett szakmát választotta?

– Soha, egy pillanatra sem. Igaz, annak idején eleinte a történelmi és a jogi pálya vonzott. Édesapám segédjegyzőként tevékenykedett, többször meggyűlt a baja az éppen uralmon lévő hatalommal. Nagybátyám, Popovics Demeter görög katolikus lelkész, író, közéleti személyiség, akit politikai nézetei miatt 25 évre elítéltek. Úgy döntöttem, a medicinát választom, ott biztos, hogy nem kell politizálnom.

– Hány éves koráig szeretne műteni?

– Amíg egészségem engedi. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de egyetlenegyszer sem voltam táppénzen. Amikor 1968-ban elkezdtem praktizálni, pont influenzajárvány volt. Hiszi vagy sem, rajtam kívül minden kollégám megbetegedett. Amikor lecsengett a járvány, egy hét kimenőt kértem a főorvostól, amit jutalomként meg is kaptam.

– Minek köszönheti rendkívüli ellenálló képességét?

– Valószínűleg a jó géneknek. Édesapám egész életében sportolt. Jómagam egyetemi tanulmányaim végéig egyetlen korty alkoholt sem fogyasztottam, soha nem dohányoztam. Brjankában emiatt görbén is néztek rám, hisz milyen csodabogár az, aki nem iszik vodkát?

– Ukrán közösségben élve hogyan sikerül megőriznie magyar nyelvtudását?

– Nagyon szeretem a magyart. S bár annak idején ukrán iskolába írattak, magyar anyanyelvű padtársam segítségével gyakoroltam. Luhanszkban ugyan nem sok magyar él, ezért mostanában a kisunokámmal való társalgásban merül ki a nyelvhasználatom. Fontosnak tartom, hogy megtanítsam őt magyarul beszélni. Korábban tolmácskodtam is.

– Említette, hogy a felesége is az egészségügyben dolgozik. Gyerekeik követték önöket ezen a téren?

– Mindketten. Natália az Ungvári Nemzeti Egyetem befejezése óta asszisztensként dolgozik az idegsebészeti tanszéken, Szmolanka professzor mellett. A fiam, Sándor pedig pszichiáter. Ő a luhanszki egyetemen szerzett diplomát, s ott is praktizál. Mindketten beszélnek magyarul.

– Gondolt már rá, mivel tölti napjait, ha nyugdíjba megy?

– Minden vágyam, hogy hazaköltözzek Kárpátaljára. Ide kötnek a gyökereim, a gyerekkori emlékeim.

– Ha együtt a család, elkerülhető, hogy ne a szakmáról beszéljenek?

– Amíg fiatalok voltunk, rengeteget dolgoztunk, gyakorlatilag nem volt időnk a nagy családi együttlétekre. Mostanában már gyakrabban összejövünk, és legalább ilyenkor tudatosan igyekszünk kerülni az orvosi témákat.

– Hobbi?

– Az olvasás, hatalmas könyvtáram van. És a zene, a hegedű. Mind egyetemi éveim alatt, mind munkahelyeimen rengeteget utazgattam annak idején a különféle műkedvelő együttesekkel.

– Mi jelenti önnek a legnagyobb boldogságot?

– A kisunokám, hivatásomban pedig a gyógyultan távozó beteg.

Magyar Tímea

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó