2010. január 16., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 7. (890.-891.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Dédi

Öt éve nem találkoztunk. Akkor felidéztük a XX. század egyik legmeghatározóbb eseményét, a II. világháborút. A palágykomoróci Urbán János – merthogy róla van szó – akkor csak pár napja töltötte be 90. életévét, ám korát meghazudtoló módon, élénken ecsetelte, hogyan is jött haza a Don-kanyar poklából. S ha már az ecsetnél tartunk: nem kis büszkeséggel mutatta azokat a rajzait, melyeken a magyar irodalom és történelem kiemelkedő alakjainak, például Petőfinek, Jókainak, Aranynak, illetve Mátyás királynak, Nagy Lajosnak, II. Rákóczi Ferencnek állított emléket. Fiatalkori alkotások ezek, s olyan becsben tartotta őket, hogy a frontról hazatérve nem az volt az első kérdése, megvan-e a jószág, hanem hogy a rajzok megmaradtak-e.

Nos, azok ma is a szobája falának legszebb díszei közé tartoznak. János bácsi immár a 95. születésnapját ünnepelte. Sajnos, egy éve az ágyat nyomja. Húsz évig dolgozott pincemesterként, s nem is olyan rég még az ő kezében csattogott a metszőolló, s vált a szőlő nedűjéből aranyló, gyöngyöző bor.

– Bármilyen nehéz helyzetbe kerültem, Isten mindig megsegített. Akkor is, amikor a Don-kanyar poklában a hóból nem emelhettem fel a fejemet, mert úgy jártam volna, mint a tőlem néhány méterre fekvő katonatársam. Ő ottmaradt. És akkor is, amikor a szovjet megszállás után hazafelé jövet megállítottak, és ha nem tettetem magam bolondnak, talán sosem látom többé szülőfalumat, a családomat. De szívós és kitartó voltam, s nem hagytam magam – mondja János bácsi. – Századírnok voltam. Sokszor csak egy pillanaton múlott, hogy életben maradok-e vagy sem. Igen sokat éheztünk... Egyszer egy házban szállásoltak el minket. Azt mondta a gazdasszony, hozzak valami húst. Egy döglött ló sódarából vágtam ki egy jó darabot. Apróra összevágta, olajban megsütötte. Milyen jólesett! Az orosz asszonyok – pedig a németek szinte mindent elrekviráltak – amiben tudtak, segítették a magyar katonákat. De a szörnyűségek közepette is csak egy dolog foglalkoztatott: haza kell jönnöm.

Ma sem hagyja magát. Beszélgetésünk közben is valami ősi, megmagyarázhatatlan jókedv sugárzik belőle. Azt már a lánya mondja: amikor ősszel a krumplivájáskor mutatták neki a termést, közte az eke által félbevágott burgonyát, János bácsi megkérdezte: és hol a másik fele? A kérdésre a választ megtalálták a földben, jó néhány ládányi krumpli formájában. S még mindig érdekli, jól fejődik-e a tehén, van-e elég lucerna stb.

– Már nagyon várta a karácsonyt – mondja Tünde, az unoka. – Csak az ajtó üvegében látta a karácsonyfát, s órákig képes volt elgyönyörködni a csillogó látványban. Fontos számára az ünnep, a hit, nemhiába volt 12 esztendeig a református egyház presbitere. Kovács Attila tiszteletes gyakran fel is keresi, s órákat beszélgetnek az életről, az egyházról.

János bácsi egyébként a múlt évben veszítette el testvérét, Gyulát, aki két hónappal a 90. születésnapja előtt ment el. Él viszont a jó barát, a szürtei Katkó Lajos, akivel majdnem egykorúak.

Mondom, öt éve találkoztunk. Az akkor készült fényképen négyen állnak az asztal mellett, s a dédunoka, Izabella édesanyja nyakába kapaszkodik. Azóta pedig egy új taggal gyarapodott a család. A kétéves Istvánka mindig kezet szorít a dédnagyapjával. Beszélgetésünk közben is bejön.

– Mi van, mester, hogy vagy? Tudod, hogy én már 95 éves vagyok? – kérdi tőle János bácsi. És a gyerek a maga módján válaszol is, kimondva az egyetlen szót, amit már megtanult: dédi.

Tóth Viktor

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó