2010. január 16., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 7. (890.-891.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Egy asztali lámpa sorsa

Tárgyak...

Mindennapi életünk kísérői.

Használjuk, megszokjuk őket. Azután valahol elmaradnak mellőlünk. Tudatosan válunk meg tőlük, mert elromoltak, vagy azért, mert nincs már rájuk szükségünk? Elvesznek? Elajándékozzuk őket? Lehet, hogy időről időre gondolunk rájuk, lehet, hogy végképp megfeledkezünk róluk. Hanem megtörténik, hogy egyszer mégis visszahozza az emléküket a nosztalgia. A tárgyak meg tovább élik a maguk életét. Valaki másnak a környezetében. Vagy (ez szomorú:) a szeméttelepen. Vannak kedves, rég nem látott tárgyaink, amelyek egyszer csak felbukkannak, és akkor kis örömszikrát váltanak ki az agyunkban.

Velem is ez történt most, de ezt a szikrát fájdalom is beárnyékolta, mert elhalt öcsém egyik előkerült kis festményén pillantottam meg e tárgyat: egy szép díszes asztali lámpát. 1944 végén került a házunkba, azt sem tudtuk, honnan; fogalmunk sem volt róla, azelőtt kié lehetett.

Az úgy történt, hogy bérházi lépcsőházunkat a bevonuló szovjet csapatok lefoglalták parancsnokságnak. Hetekre át kellett költöznünk egy gazdátlan, üres lakásba. Az ágyneműn és néhány ruhán kívül semmit sem vihettünk magunkkal. Mikor azután a front tovább ment, visszatérhettünk, de sok holminkat hiába kerestük: a katonák vitték, amire szükségük volt, vagy amire a foguk fájt. Ám hagytak is valamit: ezt a lámpát. Hogy honnan kerítették (pontosabban: lopták), fogalmunk sem volt. Kérdezgettük a szomszédokat, melyiktől vitték el, de nem akadt gazdája. Hát használni kezdtük, annál is inkább, mert a mi – jóval szerényebb külsejű – asztali lámpánkat elvitték. Ezt meg talán azért hagyták ott, mert nehéznek találták.

De milyen is volt? Porcelán alja valami vázához hasonlított; rokokó ízlésű darab, rózsaszín és arany díszítő elemekkel, réz váz tartotta a színben odaillő ernyőt. Nem lehetett olcsó holmi, alighanem valami nagyon tehetős ember házából vitték el. Valószínűnek látszott, hogy a tulajdonosa, nem várva meg az orosz bevonulást, elmenekült, oda hagyva a holmiját.

Ez a lámpa végigkísérte az egész legénykoromat. Emellett írtam korai novelláimat, verseimet. És írásaim hőseinek sorsát szövögetve, el-eltöprengtem a lámpa sorsán is, szerettem volna bepillantani az "előéletébe", de persze, ez lehetetlen volt. Megpróbáltam elképzelni azt a lakást, ahonnan hozzánk vándorolt: nagypolgári környezet, süppedő perzsaszőnyegek, öblös bőrfotelek, márkás festmények. A ház ura gyáros vagy honvédtábornok. De talán híres sebész. Főkötős szobalány fogadja a belépőt: "A professzor úr egy kis türelmét kéri, mindjárt fogadja önt." Ám lehet, hogy szürke hétköznapi ember volt az, aki birtokolta, és egy gazdag rokon örökül hagyta rá. Így vagy úgy: egyszer megragadta egy durva, szurtos katonakéz, és elhozta az ideiglenes parancsnokságra: hozzánk.

A lámpával anyámnál találkoztam utoljára. Mikor meghalt, fölszámoltuk a lakását, a holmija az öcsémhez került (ő akkor jutott tágas, háromszobás otthonhoz), és csak most tűnik föl nekem, hogy amikor nála jártam, sohasem láttam ezt a lámpát. Ha erre akkor fölfigyeltem volna, érdeklődhettem volna a sorsa felől. De most már legfeljebb elmeditálhatok rajta: vajon hol lehet ez a szép darab – mert az öcsém hagyatékából nem került elő. Vajon a lámpát használja-e valaki, és kicsoda?

Hát úgy látszik, az utóélete hasonló lett az előéletéhez: számomra mindkettő homályba vész. De festői megjelenítése most itt van velem néhai öcsém ábrázolásában. A képen én vagyok rajta, ahogy írógépem mellett ülve fogalmazok valamit, és előttem: a rokokó lámpa.

Ezt a régi kartont keretbe helyeztem, s a munkaasztalom mellett tettem a falra.

És most az öreg fényforrás szinte világít nekem, ahogy ezt a tárcát írom.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó