2010. január 12., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 192. (865.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Add a pénzt, és fuss!

– Halló, Kárpáti Igaz Szó? Deák Sándor vagyok Viskről, mutatkoztak be a vonal túlsó végén. Rövid beszélgetés után személyesen kerestük fel, hogy elmesélje búját-bánatát.

– Gyermekotthonban nőttem fel, így tapasztalatból tudom, mit jelent, amikor valaki boldog család nélkül kénytelen felcseperedni – mondja. – Egész életemben keményen dolgoztam, és elértem arra a szintre, hogy most már adhatok. Gór József a helyi Caritas vezetője, s rajta keresztül – ő tudta, hol van rá szükség – igen sok adományt juttattam el a rászoruló gyermekek és idősek számára.

Árva és rokkant gyermekek támogatása céljából létrehoztam az Alekszandria Jótékonysági Alapítványt. Legnagyobb tervem, hogy egy olyan otthont építsek fel, amelyben családi körülmények között, folyamatos gondoskodás, orvosi ellátás és tanulás biztosítása mellett mintegy 120 fő nevelkedne. Így nem éreznék azt, hogy feleslegesek ebben a társadalomban. Bár az alapítvány nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül mindenki támogatását elfogadja, arra törekszünk, hogy önellátóak legyünk.

Mint azt Deák Sándor beszélgetésünk közben elmondta, az eddigi tevékenység sikerében Szajkó Károlynak is jelentős érdeme van. Visk polgármestere segítségével az alapítvány megkapta azt a földterületet, amelyre a gyermekotthon felépülhet. A telek privatizációja folyamatban van, enélkül a beruházást nem lehet megkezdeni.

– Nagy segélyt kaptunk a helyi római katolikus egyházközségtől – folytatja. – Rácz István plébános saját maga örökös használatra ajánlotta fel a csőtészta gyártására alkalmas gépeket, illetve egy minipékséget. Igaz, a berendezéseket fel kellett újítani. Elfogadtam és hálásan megköszöntem az adományt. István atya az iránt is érdeklődött, rendelkezem-e olyan helyiséggel, ahol ezeket működtetni tudom? Igen, feleltem. Ennek ellenére a célhoz felajánlott egy, a római katolikus egyház tulajdonában lévő épületet. Megtekintésekor nyilvánvalóvá vált, hogy az igen komoly felújításra szorul, mégis elfogadtam az ajánlatát. Abban állapodtunk meg – s erről szerződést is kötöttünk –, hogy húszévi használatba kapom az ingatlant, s a megállapodás lejárta után, immár felújított állapotában az visszaszáll az egyház tulajdonába. Sajnos, nem figyeltem fel arra a pontra, hogy a szerződés kétévente újratárgyalható.

– De az aláírása óta még nem telt el két év.

– Még nem. Mindenesetre hozzáláttam a rekonstrukcióhoz, amit egy helyiség kivételével el is végeztem a saját pénzemből. Be kellett vezetni a villanyt, a vizet, a gázt is. A munkások odaadóan dolgoztak, hiszen tudták: az itt gyártott makaróniból és kenyérből befolyó jövedelem nemes helyre kerül. Az egyetlen nem felújított helyiségben a helyi Caritas által raktározott, a rászorulók között kiosztandó használt ruhák vannak. Először azt ígérték, hogy kiürítik, utóbb viszont Gór József, aki az egyház helyettes kurátora is, azt mondta: mivel nincs hová elraktároznia, csak akkor szállítja el, ha felújítom a teleken lévő másik, teljesen romos épületet is. Ez már sok volt...

És még nem volt vége. A csőtészta gyártása beindult, de csak egy ideig üzemelt. Képzeljék el: kicserélték a bejárati kapu lakatját, és kerekperec közölték velem: az udvaron semmi keresnivalóm. Gór József azt mondta: ha az általam felújított épülethez akarok jutni, készíttessek egy kiskaput, és azon keresztül járjak. Kérdem én: hogyan lehet egy üzemet úgy működtetni, ha betiltják a szabad bejárást? S hogy szállítsam ki a csőtésztát? Abba is maradt a gyártása.

Ekkor vált számomra nyilvánvalóvá: csak ahhoz kellettem, hogy rendbe hozzam az épületet. S éppen ezért tették az ingatlan használatba adását rögzítő szerződésbe azt a pontot, hogy bár az húsz évre szól, kétévente újratárgyalható. A felújítás során bezzeg használhattam az udvart, az nem szúrt szemet. A család minden megtakarított pénzét az épületbe fektettem, még hitelt is felvettem. Összesen 18 ezer 500 dollárról van szó. Havonta több száz dollár kamatot fizetek. A gépeket otthon is beüzemelhettem volna, de az egyház erősködött... Most, az újság hasábjain keresztül azt üzenem Gór Józsefnek: ha annyira szükségük van a felújított épületre, fizessék ki a befektetett pénzemet!

– Nem fordult az ügyben a plébánoshoz?

– De igen, mégpedig azzal a kéréssel, hogy segítse elrendezni a konfliktust, illetve hogy szervezzen meg köztem és Majnek Antal munkácsi megyéspüspök között egy találkozót. Ez utóbbit azzal utasította el, hogy a püspöknek nincs ideje ilyen apróságokkal foglalkozni, a konfliktust pedig megoldjuk helyben. Azóta sem történt semmi... Mint az alapítvány vezetője, továbbra is küzdeni fogok az igazamért. Ha kell, a bíróságon. Az árva és rokkant gyermekek befogadását még az idén el szeretném kezdeni. Amíg nem épül fel az otthon, 10–15 főt a saját lakásomban tudok fogadni.

Lapunk az ügyben megkereste Rácz István plébánost és Gór Józsefet, a viski Caritas vezetőjét is, ám ők nem kívántak válaszolni kérdéseinkre.

Tóth Viktor

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó