2010. január 9., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 191. (864.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Üzenet a föld alól

1915-ben egy dél-franciaországi falu nyugalmát kavarta fel egy különös halott. A hegyi út mellett egy bozontos hajú, nagyszakállú, szőrös atyafi testét találták meg. Az illető 30 éves lehetett, és ami a legfurcsább, a ruházata csak egy vakondbőrből készült, állatinakkal összevarrt, kezdetleges ágyékkötő volt. A halál okát nem tudták megállapítani, de a falu orvosa és patikusa állította, hogy rendkívül széles lába volt, amelyen valószínűleg sohasem volt cipő. Ősember benyomását keltette, de hogyan került a faluba? A háborús viszonyok között szigorúan ellenőrizték a határokat és az utakat, így más országból nem jöhetett. Később előkerült egy tanú, aki két nappal korábban még élve látta az idegent, amint egy barlangból előbukkant.

1960-ban egy skandináv orvos – aki szenvedélyes amatőr fotós is volt – különös kalandról számolt be egy angol újságnak. Szerette a lakott településektől távoli vadregényes tájat fényképezni. Az útja éppen a hegyoldal mentén vezetett, amikor az egyik szikla megmozdult, és kissé odébbgördült. A résből két kis termetű, félmeztelen ember bújt elő. A szemtanú nem volt rest, nyomban két képet készített róluk. Többre nem volt lehetősége, mert azok ahogyan meghallották a fényképezőgép kattogását, eltűntek a nehezen járható sziklás-bozótos terepen. Az orvos nem vette őket üldözőbe, mivel azok ketten voltak, és botokkal voltak felfegyverkezve. Sajnos a képeket nem tette közzé, mert a felfedezéséről könyvet akart írni. Azt gondolta, hogy kellően felszerelkezve visszamegy a helyszínre, leereszkedik a barlangba, hogy további információkat gyűjtsön erről a világról. Valószínüleg megtette, mivel az újság később beszámolt róla, hogy az orvos nyomtalanul eltűnt, és azóta senki sem látta.

1971-ben a spanyol–francia határ mellett, nem messze Andorrától, sajátos módon került felszínre a föld alatti világok egyike. Egy hegyi falu kőbányájában éppen leomlasztották a soron következő földréteget, amikor az eloszlott porfelhőben egy üreg tárult a falusiak szeme elé. Benne négy kis termetű ember, kik a detonációtól és a hirtelen rájuk ömlő napfénytől kábultan álltak ott. Amint felocsúdtak, csivitelő kiáltásokat hallatva eltűntek egy alagútszerű járatban. Eközben valamilyen módon gyorsan eltorlaszolták maguk mögött az alacsony folyosót. Az omlásveszély miatt a helybeliek nem merték őket követni. Egy szemtanú szerint széles talpuk volt, és mintha bőrkeményedés lett volna a térdükön, valamint a könyökükön. Még annyit meg tudtak állapítani róluk, hogy ápolatlan volt a hajuk, és néhány különös szerszám volt a kezükben.

1947-ben Jugoszláviában, a Dinári Alpok egyik hasadékában különös csoportba botlottak a helyi favágók. Ezek szintén alacsony termetű, bozontos, szürkés bőrű emberek voltak. Két gyerek is volt közöttük. Öten-hatan lehettek, és csivitelő nyelven beszéltek, amikor egy ösvényen szembetalálkoztak a favágókkal. Amint a két társaság megpillantotta egymást, kölcsönös volt a rémület. Az idegeneken levő állatbőrruhák, valamint a kezükben tartott kő- és fabunkók alapján a favágók azt hitték, hogy ősemberekkel találkoztak. A primitív lények ijedelme nagyobb lehetett, mert gyorsan elszaladtak. A favágók még sokáig tanácskoztak, hogy kövessék-e őket, és mire eldöntötték, hogy utánuk mennek, már nyomuk veszett.

A legkülönösebb eset 1887 augusztus közepén történt, amikor a spanyolországi Banjos falu közelében a mezőn dolgozó parasztok két tizenéves korú gyereket pillantottak meg. A furcsa öltözetű kisfiú és kislány egy barlangból lépett elő. Szemmel láthatóan zavarta őket az erős napfény. A legmeghökkentőbb az volt rajtuk, hogy olyan zöld volt a bőrük, mint a falevél színe. Amikor a parasztok megszólították őket, különös nyelven szólaltak meg. Beszédüket később a nyelvészeknek sem sikerült azonosítaniuk. A két gyereket a helyi bíró házába vitték, aki megpróbálta lemosni róluk a zöld festéket, de hamar rájött, hogy ilyen a bőrük színe. Ezt követően alapos orvosi vizsgálatnak vetették alá őket. Fajbeli besorolásuk azonban nem járt sikerrel. Alapvetően negroid vonásúak voltak, de a szemük inkább ázsiai jellegűnek tűnt. Hiába kínálták őket különböző ételekkel, italokkal, semmit sem fogadtak el. Csak a frissen szedett zöldborsót voltak hajlandóak megenni. Emiatt hamarosan legyengültek, kiszáradtak. A kisfiú öt nap múlva meghalt, de addigra a bőre kifakult. A kislány még öt évig élt. A napfény hatására az ő bőre is elvesztette eredeti színét, és a miénkhez vált hasonlóvá. A bíró házában cselédként dolgozott. Közben valamennyire elsajátította a spanyol nyelvet. Így elmondta, hogy az ő titokzatos világa a föld alatt van. Országukban örök homály uralkodik, és sohasem süt a nap. Egy hatalmas szélvihar ragadta el őket, és egy nagy, széles folyón túl sodorva a banjosi barlangban találták magukat.

A XII. század közepén egy farkasok elleni veremcsapdában két síró gyereket találtak a Suffolk-i Woolpit mellett. Ruhájuk és érthetetlen beszédük itt is nagy megrökönyödést váltott ki a helybeliekben. Leginkább azonban az egzotikus formájú szemük, és a teljesen zöld bőrük váltott ki csodálkozást. Itt szintén egy kisfiút és egy kislányt találtak, akiket a helyi földbirtokoshoz, Sir Richard de Calne-hoz vittek, aki befogadta őket a kastélyába. Ez esetben sem tudtak semmilyen kedvükre való étellel, itallal szolgálni nekik. Ők csak a nyers zöldbabot fogadták el. Ez esetben a kisfiú még egy évig élt, de a kislány felnőtt, és a környéken telepedett le. Az ő bőre is kifakult, és később férjhez ment egy Lynn-ből származó norfolki nemeshez. Valamennyire megtanult angolul, és elmesélte, hogy egy Szent Martin nevű országból érkeztek, ahol nincs napsütés, csak állandó félhomály. Éppen a nyájukat legeltették, amikor kíváncsiságból bemerészkedtek egy barlangba. Belezuhantak egy gödörbe, és a fényes Angliában kötöttek ki.

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó