2010. január 9., szombat Országos közéleti lap VI. évfolyam, 191. (864.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Úttörők voltunk a segítségnyújtásban

Húsz évvel ezelőtt, 1989. december 15-én vette kezdetét Romániában, Temesváron az ellenforradalom. Huszadik évfordulóját ünnepeljük tehát az eseménynek a napokban. Azt hiszem, említésre méltó dolgot tettünk akkor néhány barátommal, merthogy bátran nevezhetem őket annak.

1989. december 18-19-én, a forradalom kitörése után három nappal a Beregszászi Finommechanikai Üzem KMKSZ-alapszervezetének elnöke, Kovács Zoltán (aki sajnos már nincs köztünk) és én, mint az alapszervezet titkára összedugtuk a fejünket: hogyan lehetne segíteni a romániai magyarságnak. Arra a döntésre jutottunk, hogy megpróbálunk gyűjtést szervezni, és az adományokat személyesen visszük el Szatmárnémetibe. Az akciót december 19-én hirdettük meg, amihez nagyon pozitívan álltak hozzá az emberek. Két momentumra mind a mai napig emlékszem. Az emberek általában élelmiszert, ruhákat hoztak, volt, aki pénzt adott, amiből lisztet, cukrot, olajat stb. vásároltunk. De volt egy idős, nyugdíjas hölgy, aki belépett, és azt mondta: "...aranyoskáim, hoztam három befőttet, arra kérlek benneteket, adjátok át romániai testvéreinknek".

A másik, amit megemlítenék: a járás akkori első embere Veress Gábor volt. Az ő felesége szintén felkeresett bennünket, és azt mondta, a család nevében tekintélyes összeggel kívánja segíteni a rászorulókat. Vagyis Beregszász legszegényebb és leggazdagabb polgárát egyaránt megérintette a felhívásunk.

Hat nap után két autónyi segélyszállítmány jött össze, ám akkor meg az volt a probléma, honnan szerezzünk sofőröket, akik elvinnék a szállítmányt Romániába. Hála Istennek nem sokáig voltunk gondban. Akik az első szóra jöttek: Simon József guti buszsofőr, másikuk pedig Szabó István, a Beregszászi Autópark egyik KamAZ-sofőrje volt. Már ezzel is megvoltunk, csakhogy, mint kiderült, nem vághattunk neki az útnak orvosok nélkül. Aránylag ez is könnyen ment: dr. Balogh József és dr. Majorossy György azonnal felajánlotta azt, hogy szívesen velünk tartanak.

Az indulásunk előtti napon mindenki legnagyobb meglepetésére Ungvárról érkezett egy újságíró, akit addig csak névről ismertünk. Kőszeghy Elemérről van szó, aki azt kérdezte: velünk tarthatna –e. Már hogy a csudába ne, mondtuk. Ő is kis csapatunk tagja lett annak ellenére, hogy akkori főnöke megtiltotta neki. Így indultunk útnak 1989. december 26-án reggel öt órakor, karácsony másnapján. Nevetlennél léptük át a határt, buszunk elején magyar zászlóval. Kíséretet kaptunk a románoktól, egészen Szatmárnémetiig kísértek bennünket egy-egy fegyveres kiskatonával. Megmondom őszintén, úgy láttam, ők jobban féltek, mint mi. Nem is tudom, mi lett volna, ha ne adj Isten megtámadnak bennünket...

Szatmárnémetibe érve vettük csak észre, és talán akkor vettük igazán komolyan a dolgokat, amikor azt láttuk, hogy a padlásokról, az erkélyekről gépfegyverek csövei merednek ránk, és meszszebbről mintha fegyverropogás hallatszott volna... De ez sem szegte segítségnyújtási kedvünket. Megérkeztünk, ahol nagyon szívesen, forró teával, és kávéval fogadtak bennünket. Az embereknek könny csillogott a szemükben, az az igazság, hogy mi is meghatódtunk. Emlékbe egy lyukas román zászlót kaptunk tőlük.

Utólag visszaemlékezve azt mondhatom, nagyon szép dolgot csináltunk mi akkor. Két héttel később, 1990. január 10-én, aminek holnap lesz 20 esztendeje, még egyszer mentünk, ez alkalommal Kolozsvárra vittük a segélyt. Akkor már rengeteg jelentkező akadt. De a legemlékezetesebb mégis az első utunk, hiszen mi heten voltunk az úttörők a segítségnyújtásban.

Kromák András

Beregszász

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó