2009. december 29., kedd Országos közéleti lap V. évfolyam, 188. (861.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Szilveszter

Valahogy olyan sorsszerű volt, ahogy az éji utcán megjelent akkor a féllábú ember. Kopogtatta a behavazott fagyos járdát a két mankójával, és énekelt...

* * *

Kálmánnak szomorú szilvesztere volt.

Az előző esztendőt még családi körben búcsúztatta. Bensőséges hangulat, éjfélkor csókok, felesége szorosan öleli, a két kisfiú a nyakába ugrik. Hanem azóta milyen sok minden történt, hogy megváltozott minden! Ki gondolta volna, hogy Anna tizenegy évi házasság után megbolondul, beleszeret valakibe; úgy érzi, nem tud élni nélküle, és tőle, Kálmántól elválik? El sem akarta az egészet hinni, amikor a felesége elébe állt az elhatározásával. Eddig a napig annyira jónak, problémamentesnek látszott ez a házasság, legalábbis a mit sem sejtő férj számára.

És végül eléggé csúnyán váltak el. Kálmán nem tudta megbocsátani Annának a hűtlenségét. Attól fogva, hogy bejelentette a szándékát, úgy beszélt vele, mint a kutyával. A gyermekeken is összevesztek. Az apjuk minden áron meg akarta tartani őket, habár maga sem tudta, egyedül hogy boldogulna velük. De a bíróság, mint lenni szokott, az asszonynak adta a két fiút. Anna férje azután – talán, mert az asszony nem akarta Kálmán szeme előtt bonyolítani új családi életét – más városba helyeztette magát. Neki pedig, ha látni akarja a fiait, vonatra kell ülnie, becsöngetni abba a számára ellenséges házba, találkozni Annával, akit látni sem bír (elképesztő, hogy a meleg házastársi érzés mennyire gyűlöletté tud változni!), a gyerekeket elvinni valami cukrászdába, ott tölteni velük egy kis időt – ennyi az egész.

Új házasság? Erre Kálmán gondolni sem tudott. Annyira meg volt sebezve, hogy irtózott mindenfajta párkapcsolattól. Bajában még a barátait is kerülte. De azok megértették az állapotát, nem nehezteltek. S hogy legalább azokat a szép családi ünnepeket ne töltse egyedül, egy volt osztálytársa meghívta magához karácsonyra és szilveszterre. Hát a karácsony még csak megvolt valahogy. Jó emberei közt, de család nélkül... De a következő meghívást a barátja lemondta: váratlanul meghalt az anyja.

Hát az év utolsó napján egész este egymagában. Nézi a tévéműsort, de most az is csak idegesíti, mert nincs meg hozzá a belső békéje, hogy belemerüljön.

De közeleg az éjfél. Gondolta, jár egyet az utcán. Ettől talán megnyugszik. Legalább embereket lát, mikor az óramutató a tizenkettesre fordul. Csakhogy csalódik: a környék teljesen néptelen. Hát persze. Most mindenki a családjával van vagy valami szórakozóhelyen.

A toronyóra elüti az éjfélt. "Hát boldog újévet!" – mormogja magában epésen. Na, ideje lesz hazamenni...!

Hanem ekkor az egyik mellékutcából kikanyarodik valaki, közeledik feléje. Két mankójával kopogtatja a fagyos, behavazott járdát, néha meg-megbicsaklik, de mindig talpon marad – és énekel. Sehol semmi nesz, mintha az évváltást egy kis ünnepi szilenciummal akarná köszönteni a város, és ebbe a hallgatásba most messze zengőn belehasít a rokkant danája: "Édesanyám kis kertjében nyílik az ibolya..." Olyan furcsa, kissé természetellenes az egész. A fagyos tél, s az a bizonyos ibolyavirág, amely most mintha a dal nyomán itt virítana a behavazott utcán. És az ismeretlennek ez a talányos megjelenése. Vajon honnan jön, hová megy épp most, éjfél körül ez a harsány jókedvű (nyilván kapatos) mankós ember? Pedig vigalomra nem sok oka lehet: valami szegény ördögnek látszik. Amikor az egyik lámpa fénykörébe ér, jól kivehető az ütött-kopott ruházata, télikabátja sincs, csak valami ócska szvetter melegíti a nyűtt zakó alatt, no és a hiányzó fél láb, ez a keserves bukdácsolás...

S érdekes: Kálmán hirtelen úgy érezte, mintha az éneklő rokkant valami tengely volna, amely körül egyszerre megfordul a világ. Mintha hirtelen elfelejtődtek volna a szilveszterest és az egész hátrahagyott esztendő maga emésztő keservei, s a kezdő évnek valami vehemens lendületet adott volna ez az énekesen kopogó vonulás. "Édesanyám kis kertjében nyílik az ibolya..." – mintha ebben a nótában ott csengett volna a bizakodás abban a szépben és jóban, amelyet az új esztendő magával kell hogy hozzon.

El kell felejteni a múltat, új életet kell kezdeni – született meg Kálmánban az elhatározás.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó