2009. december 24., csütörtök Országos közéleti lap V. évfolyam, 186.-187. (859.-860.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Csendesedjünk el

Advent időszakában, karácsony áldott napjaiban nemcsak a tisztelendők és tiszteletesek, hanem a lélekbúvárok, orvosok is javasolják: csendesedjünk el. Próbáljunk jobban befelé figyelni. Rekesszük ki a külvilág bántó, zavaró zajait. Legyünk megértők és toleránsak.

Bizony megszívlelendő tanácsok ezek. Ám arra sem a lélek, sem a test istápolói nem tudnak általános érvényű, mindenki számára használható receptet adni, miként is érhető el mindez.

Mint ahogy az életünket meghatározó egyéb gondok, bajok orvoslására sincs csodagyógyszer. Igaz, önjelölt próféták kínálgatnak ilyesmit, s a politikusok is, főként mostanság – lévén választási kampány – unos-untalan effajta mindent megoldó varázsigéket mormolnak. A baj csak az, hogy ebben a bábeli hangzavarban (pontosabban éppen ettől) lehetetlen elcsendesülni, az igazi értékekre figyelni.

Ilyen körülmények közt a lélek háborgását legfeljebb elnyomni lehet, csillapítani, enyhíteni aligha. Mert szorítanak a pénztelenség bankok alkotta kalodái, szorítják a szívet a fényes kirakatokban éktelenkedő árak. A lélegzet legfeljebb félelmünkben szakad benn, s csuklik el a szó: lesz-e holnap is munkahely, marad-e annyi, hogy kihúzzuk hó végéig...

Persze parancsolhat magára az ember önuralomból kényszerzubbonyt. Ám így csak elfojtja, s nem feloldja az indulatokat, melyek, ha feltörnek (mert úgyis feltörnek!), csak tovább mérgezik amúgy is miazmás hétköznapjainkat.

Hát csendesedjünk el? Vagy éppen ellenkezőleg, kiáltsuk világgá kínjainkat?

Gyanítom, többségünk ez utóbbira érez nagyobb késztetést. Mert honatyáink inkább az ön-, s nem az összérdekeket részesítik előnyben. Mert a családi kasszának mindig híja van. Mert becsap az árus, a hivatalnok, a prókátor... Néha még magunknak is kénytelenek vagyunk hazudni.

Azért mégiscsak csendesedjünk el.

Legalább egy sóhajtásnyi időre. Legalább annyira, míg legördül egy könnycsepp, amikor az eltávozottakra emlékezünk. Legalább a gyertya egyetlen lobbanásáig.

Erősítsük hitünket, mert különben kipereg ujjaink közül még a maradék remény is. Elveszlik a hit, hogy ... megszületett.

Pedig... megszületett.

Horváth Sándor

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó