2009. december 19., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 184. (857.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Egy régi karácsony emléke

Magamfajta öreg embernek is örömünnep a karácsony, de egyúttal szomorú is. Ilyenkor nem csupán a régi szép alkalmakat idézzük föl, hanem az is eszünkbe jut: milyen sokan távoztak az életből azok közül, akik a fenyőfát velünk körülállták, és akiknek hiánya ilyenkor még jobban ránehezedik a lelkünkre. Gondolatban magunk mellé képzeljük őket, és fölrévlenek a hajdani emlékek: milyen is volt ez vagy amaz a karácsony. Én most egy olyat szeretnék fölidézni, amelyet, bizony, szorongás is kísért.

* * *

Nagyon korán lettem írószövetségi tag, nemsokára az írószervezet vezetőségébe is bekerültem, a sajtónál már fiatal fejjel fontos posztokat töltöttem be – és bár még párton kívüli, de akárhogy is: közéleti személyiségnek számítottam, akitől az akkori hatalom megkövetelte, hogy szigorúan a szovjet normák szerint éljen. Legalábbis azt a látszatot kellett kelteni, hogy ez így van. Akkor is, ha az ember a valóságban másképp cselekedett.

Érdekes: az egyik legkeményebben megkívánt dolog olyasmi volt, amely jelentéktelensége folytán ma már nevetségesnek látszik: a moszkvai idő használata. Helyi idő szerint élni és beszélni – ez majdhogynem "hazaárulásnak" számított. Nekem gondokat is okozott ez az elvárás. Persze: a munkahelyemen mindig "Moszkva szerint" határoztam meg az időt – ezt gyorsan megszoktam –, de közép-európai szerint gondolkoztam, ami még nem volt baj, mert hiszen: ki látja a gondolataimat? Csakhogy még nőtlen fiatalemberként a szüleimmel éltem, és nekik eszükben sem volt áttérni az új módira, s a nagy falióránk, persze, helyi idő szerint járt. Én pedig mindig lapítottam, ha olyan látogatót kaptam, akinek ez szúrhatta a szemét, és majd elhíreszteli: na lám, lám! No de ezt csak mellesleg jegyzem meg, az akkori idők jellemzéseként. És azért is, mert hasonlóképp jártam a karácsonyfánkkal is.

Szóval: a karácsony!

Szentestén állítani fenyőfát, ez súlyos bűnnek számított. Hajbókolás a vallás előtt! Újévkor kell a fát feldíszíteni! S ez nem is karácsonyfa, hanem "újévi fenyő".

Amikor szép emlékű feleségemmel összeházasodtunk, úgy döntöttünk: áthágjuk ezt a parancsolatot. Nem akartunk lemondani az ősi családi ünnep meghittségéről. És különben is: ki szerezhetne erről tudomást?

Igen ám, de karácsony másodnapján látogató jelentkezett be: az írószövetség párttitkára. Mint mondta: szeretne velem, mint vezetőségi taggal, megbeszélni néhány fontos kérdést. De ez átlátszó ürügy volt. Mint később kiderült, az előhozott dolgok nem voltak sem lényegesek, sem sürgősek. Ez a kellemetlenkedni szerető ember nyilván azért jön, hogy lássa: vajon nem "vétkezem"-e? (Ha igen, ezt a legközelebbi gyűlésen gusztussal fölemlegette volna.)

Most mit tegyek? A földíszített fát fogtam, és gyorsan átvittem a hálószobába. Koccanások, díszek törnek... De valamire nem gondoltam. Az ajtó matt üvegén azért átsejlett a karácsonyfa. Ezt csak akkor vettem észre, amikor a háló előtt elhaladva, a nappaliba vezettem a vendéget. Szorongva figyeltem, nem nézi-e meg tüzetesebben az ajtót, de örömömre nem pillantott oda. Mikor elment, gyorsan kendőt borítottam belülről az üvegtáblára – az ördög ismét elhozhat valakit.

Hanem abban az évben mintha nem is lett volna karácsonyfánk. Ki fog miatta nappal a hálószobában ücsörögni?

A párom akkor kijelentette, hogy ezt nem csinálja többet, és családi hagyomány ide vagy oda, ezután "újévi fenyőfát" állítunk. Karácsonyi dalokat énekelni ez alatt is lehet.

És ez így volt, míg csak le nem zárult közéleti szereplésem.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó