2009. december 12., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 180. (853.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Baglyok

Az asztalomnál ültem a dolgozószobámban, mikor az ablak előtt álló öreg körtefára rárepült egy bagoly. Nem tudom, mi volt az oka az éjjeli madár szokatlan nappali kirándulásának. Szokásához híven nagy méltósággal viselkedett. Nem izgett-mozgott, mozdulatlanul ült, a szemében végtelen nyugalommal, mintha elmélkednék valamin. Hát: a tudomány jelképe...

Örültem a látogatásának. A tollasok nemzetségének barátja vagyok, ezt a huhogó jószágot különösen kedvelem, régi rokonszenv fűz hozzá.

Szülőfalum templomának tornyában baglyok tanyáztak. Kedvükért gyakran megmásztam a sok lépcsőfokot a harangtérig, ahol a nappali szállásuk volt. Ültek a gerendákon, szunyókáltak. Mikor betoppantam, egy pillanatra kinyitották a szemüket, megállapíthatták, hogy csak én vagyok az (ismertek), majd folytatták békés szendergésüket. Lekuporodtam, néztem őket. Vajon miről álmodnak? – töprengtem magamban, majd én is álmodozni kezdtem. Nagyon jó volt itt a magasban, szinte a világ fölött, az okos madarak társaságában ábrándképeket szőni a jövőről, megszerkeszteni magamban férfikorom majdani eseményeit, amelyek innen, az ég felé törő toronyból olyan vonzóknak látszottak, semmi kellemetlent nem vetítettek előre, és szárnyra kaptak, kiröppentek a toronyablakon az elém nyíló távlatok felé. Mindig nagyon vártam, hogy mielőbb felnőtté serkenjek, hogy megvalósíthassam korán megfogalmazódott vágyaimat. Akkor hittem, hogy ez így is lesz, és a bóbiskolás közben fejüket időről időre megmozdító madarak mintha rábólintottak volna: igen!

Most meg ott ül a bagoly a körtefán, és mintha engem nézne. Csak nem engem keresett? Csak nem azért telepedett le ide, családunk kedvenc gyümölcsfájára? Még a házunk építése közben, fél századdal ezelőtt ültettük. Azóta is hűséges hozzánk, nem szárad el, ontja a termést. Hát ennek az ágán trónol most a bagoly, talán, hogy emlékeztessen testvéreinek társaságában szőtt álmaimra, hogy megkérdezze, mennyi valósult meg belőlük, hogy a hajdani toronybeli lakók vajon méltán bólintottak-e volna rájuk igent. Nos, madár, mit is felelhetnék az érdeklődésedre?

Hanem mostani feltűnésed nem csupán ama toronybeli testvéreidet juttatta eszembe, hanem egy ifjúkori bohókás eseményt is. Mert ennek a hősei is a te fajtádbeliek voltak.

Hogy is történt az?

Amikor a háború után itt, Kárpátalján, nagy időre megszűnt a magyar középiskolai oktatás, mi, ungvári gimnazisták, az anyaországban, a közeli Kisvárdán folytattuk tanulmányainkat. Magántanulókként. Itthon készültünk fel az anyagból, és csak vizsgázni mentünk a szabolcsi városba. 1945-öt írtunk. Valahogy az a téves információ jutott hozzánk, hogy a magánvizsgák a szünidő végén, augusztusban lesznek, pedig valójában szeptember elejére voltak kitűzve. De mi vonatra ültünk. (Utazás a zsúfolt kocsik tetején.) Kisvárdán azonban néptelen épület fogadott bennünket, csak az igazgatót, Keresztes Pált találtuk az irodájában. Megérdemli, hogy ide írjam a nevét, lelkesen támogatta az iskola nélkül maradt diákokat. Most is segítségünkre volt. Sajnálkozott, hogy hiába jöttünk, és nyomban gondoskodott szállásunkról: elhelyezett minket az épület legfelső szintjén lévő internátusban. Két nagy hálótermet kaptunk, egyet a lányok, egyet a fiúk.

Nagyon jól éreztük magunkat. A miénk volt az egész üres gimnázium, kedvünkre bóklászhattunk benne. Különösen mi, vállalkozó kedvű fiúk. Vajon mit rejt a padlás? Ide is bekukkantottunk. Hát: ez egy csapat bagolynak volt az otthona. És valakinek az eszébe villant egy ötlet. A lányok korán, már késő délután lefeküdtek (nem volt mit csinálni), a fiúk pedig megfogtak három vagy négy madarat, beleröppentették őket a hálótermükbe. A megriadt, álmukból fölvert baglyok eszeveszett szárnycsapásokkal szelték a szobát. Volt is nagy felfordulás, sikítás... A lányok kimenekültek a folyosóra, csak úgy, hálóingben. Meg kell hogy valljam: én nem vettem részt ebben a felhajtásban. Tartózkodó, visszahúzódó fiatalember voltam. Sületlenségnek is tartottam az egészet, de azért – passzívan – a fiúkkal tartottam, ezt megkövetelte a csapatszellem. Ám mi tagadás: elszórakoztatott a nagy hajcihő. Felcsigázott kamaszszemek tapadtak a lengén öltözött fruskákra. Egyik csinosabb volt, mint a másik – de én csak az egyikre figyeltem. Szégyenlős, meg nem vallott szerelem... Vagy inkább annak valami korai csírája, kezdeménye. Kellemes volt látni hálóinges, kecses szökését az éles karmú veszedelem elől... – de azért valami keserű íz is volt a számban. Bántott, hogy egy ilyen durva tréfa alanya lett.

Ezt a régi esetet most főként azért mondtam el neked, tollas barátom, hogy minél később kelljen felelni arra a kérdésedre: mennyi valósult meg hajdani toronybeli álmaimból. Nem. Erre most sem adok egyértelmű választ. Inkább elmondom, hogy az akkori kisvárdai vállalkozásban részt vett társaimból már a legtöbben elköltöztek erről a földről, de lehetnek olyanok is, akik megvannak még, csak nem tudok róluk semmit: a kor viharos eseményei elsodorták őket a szemem elől.

És az a hajdan volt kamaszszerelem?

Az ifjúsággal elszállt.

Elröppent.

Mint most te, madár!

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó