2009. december 5., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 176. (849.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Kulcslyuk
"Sosem nézek vissza..."

A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Rovatunk mai vendége Szabó Éva, a Halábori Általános Iskola igazgatónője.

– Milyen gyerek volt?

– Nem voltam rossz, de az amolyan "anyuka kedvence" kategóriába sem tartoztam. Előfordult, hogy a nagymamám seprűvel fenyegetett, mert elcsatangoltam.

– Mikor került az iskola élére?

– 2008. július elsejétől töltöm be ezt a munkakört, de már 1999 óta dolgozom itt. Azelőtt pedig igazgatóhelyettes voltam Badalóban.

– Pedagógusnak készült?

– A Beregszászi 1. Számú Középiskolába jártam, és a szüleim titkon remélték, hogy kereskedő leszek, ám nekem egyáltalán nem tetszett az ötlet. Ennek ellenére a kilencedik osztály elvégzése után rábeszéltek a felvételire. Legnagyobb örömömre nem sikerült. Nekem mind a mai napig az akkori igazgatónőnk, Kszenyija Margitics a példaképem, aki egyben földrajztanárunk is volt. Mindig olyan szerettem volna lenni, mint ő, így számomra egyértelmű volt, hogy pedagógus leszek és természetesen földrajz szakos. Az édesapám ellenezte, de nem tudott lebeszélni róla. Érettségi után sikeresen felvételiztem a Ternopili Tanárképző Főiskolára, ahol földrajz-biológia szakon végeztem.

– Mindig ilyen makacs?

– Én inkább céltudatosságnak mondanám. Ez nem jelenti azt, hogy elvakultan ragaszkodom az elképzeléseimhez. Nyomós és meggyőző érvekkel lehet rám hatni.

– Milyen célt tűzött maga elé, amikor elvállalta a posztot?

– A halábori iskolát a megfelelő szinten fenntartani és megtartani – a mai napig ez a legfontosabb számomra. Amennyiben egy ilyen kis faluban megszűnik az iskola, az a falu elhalását is eredményezheti.

– A család?

– A férjem kazánkezelő az iskolában. A fiam most hetedikes.

– Vele szokott kivételezni?

– Erre talán az általa régebben igen gyakran feltett kérdés a legjobb válasz: "Anya! Miért kell nekem mindig jónak lennem? Miért nem lehetek én egy kicsit rossz?" Ma már beletörődött, hogy neki példát kell mutatnia. Nem panaszkodhatom rá, jó gyerek.

– Követi majd az anyukát a pedagógusi pályán?

– Egyelőre úgy tűnik, hogy nem. Bár a biológia és a földrajz is jól megy neki. Már szóba jött a focista, most a szakács mesterség van terítéken.

– A család kedvenc programja?

– Mióta igazgató vagyok, kevés időnk van közös programokra. Így minden alkalmat igyekszünk kihasználni, amikor együtt lehetünk. A nagy ház körüli teendők, mint legutóbb a szüretelés vagy a tengeritörés az, amikor jókat beszélgetünk, nevetünk, bohóckodunk. A Kijevben élő rokonok meglátogatása ugyancsak közös élmény számunkra.

– Otthon is az ön kezében van az igazgatói pálca?

– Bár igyekszem ezt leplezni, de maradjunk annyiban, hogy az én döntéseim érvényesülnek. A férjem megértő, nyugodt természetű ember. Ezt gyakran irigylem is. Egyébként vele mindent meg lehet beszélni, tanácsot is gyakran kérek tőle.

– Hol ismerkedtek meg?

– Banális történet a miénk. Vári születésű vagyok, így amikor még Badalóban dolgoztam, ingáztam a két település között. Ám a kilencvenes években problémás volt a közlekedés, mert nem jártak a buszok. Gyakran gyalog tettem meg az utat. Egy alkalommal utolért biciklivel a későbbi párom, és megkérdezte, elkísérhet-e, és majd szórakoztat útközben. Mivel már látásból ismertük egymást, így nem mondtam nemet. Azóta is mellettem van.

– Kikapcsolódás?

– Imádok főzni. Abba ölöm minden dühömet és bánatomat.

– Hobbi?

– Az olvasás. Magyarul írni és olvasni autodidaktaként tanultam meg. Édesanyám ugyanis a Csernyihiv megyéből került Kárpátaljára, és abban az időben, amikor iskolás lettem, még nem ismerte jól a nyelvet. Attól tartott, nem tud majd segíteni a tanulásban, ezért a szüleim úgy döntöttek, ukrán iskolába íratnak. Tinédzser koromban "rászoktam" a magyar könyvekre.

– Divat?

– Nem követem vakon. Igyekszem hozzám illő ruhadarabot választani.

– Szépítkezés?

– Szeretem, ha mindig jó a frizurám, és egy kis smink is van rajtam. Ennyi úgy érzem jár nemcsak az igazgatónőnek, de a magánembernek is.

– Romantikus alkat?

– Nagyon. Jól kisírom magam egy ilyen filmen.

– Ezekszerint érzékeny is.

– Igen. Nem tudom elviselni, ha a közelemben gyereket, idős embert vagy állatot bántanak.

– Haragtartó?

– Könnyen dühbe gurulok, de ez csak néhány percig tart.

– Társaság?

– Fiatal koromban szerettem a társaságot, és igyekeztem a középpontban lenni. Sokat nevetgéltem, vicceltem. Mára ez már megváltozott.

– A vidámsága még megmaradt...

– Általában jókedvű vagyok. Az édesapámtól örököltem a természetem, ő a rosszat is humorral tudta elütni.

– Mint biológus, ragaszkodik-e a bio élelmiszerekhez?

– Ragaszkodnék, de sajnos, napjainkban már annyi vegyszert használnak még a háztáji gazdaságokban is, hogy tiszta termék szerintem nem kerül már az asztalunkra.

– Fogyókúra?

– Nekem ez sosem jött be. Három évvel ezelőtt betegség következtében jó pár kilót leadtam, és úgy gondoltam ez így is marad. Ám a gyógyulással az étvágyam is visszatért. Azóta lemondtam az önsanyargatásról.

– Van olyan dolog az életében, amit ma már másként csinálna?

– Sosem nézek vissza, csak előre. Biztos, hogy pedagógus lennék, más párt sem választanék. Talán egyvalamit mégis megkockáztatnék: az orvosok tanácsa ellenére vállalnék még egy gyereket.

– Álma, vágya?

– Szeretnék eljutni Lapföldre.

– Miért pont oda?

– Szeretem a rénszarvasokat, imádom a hideget, a havat. Szerintem azon a tájon nyugalom és békesség honolhat. Sajnos, nem találok partnert az utazásomhoz.

– Pedig még a Mikulással is találkozhatna.

– Igen, az lenne csak az igazi...

Varga Márta

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó