2009. november 28., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 173. (845.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Kulcslyuk
"A tizenhármas szám a szerencseszámom"

A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Ma Balázsi István viski fafaragóval beszélgetünk egy kicsit másként.

– Amikor ránéz egy fadarabra, gondolatban már látja, mi lesz belőle?

– Legtöbbször a fa diktálja. Az embernek csak értenie kell a nyelvét. Számomra mindig az első elképzelés válik be. Előfordult, hogy tovább gondolkodtam az ötleten, variálgattam. Nos, a végeredmény elkeserítő volt.

– Mikor jegyezte el magát a fával?

– Nem egyszerű erre a kérdésre válaszolnom. Ugyanis fafaragó a tanult szakmám, és valójában már 1965-ben elkezdtem művelni, ám 18 olyan év következett, amikor nem volt véső a kezemben. Az egyik huszti művészeti cikkeket gyártó cégnél dolgoztam, mint tervező. Ha kellett, festettem, rajzoltam, csak éppen a tanult szakmámat nem folytattam. A rendszerváltást követően, 1989-ben meghívást kaptam Sárospatakra egy fafaragó táborba. Akkor rádöbbentem, nekem mégiscsak ez a hivatásom, itt a helyem. Az elpazarolt két évtized a mai napig érezteti hatását.

– Van kedvenc munkája?

– Mindig az utolsó. Bár vannak olyan alkotások, melyek történelmi témájuknál fogva jobban kötődnek hozzám.

– Mennyi időbe telik, míg megszületik egy-egy mű?

– Ez változó. Legtovább, három hétig, egy több méter magas, negyven méter széles alkotást készítettem. Egy kopjafa maximum három napot vesz igénybe. Ám korom előrehaladtával kicsit lassulok.

– A düh vagy az elkeseredettség nyomot hagy-e a fafaragó munkáján?

– Előfordul. Általában a politika vagy az emberek tömegét érintő igazságtalanság szokott kihozni a sodromból. Olyankor addig dúlok-fúlok magamban, hogy észre sem veszem, és már egy métert kifaragtam. Ha viszont lehangolt vagyok, nincs kedvem, bele sem kezdek, mert úgysem haladnék a munkával. Így van ez, ha elhúzódik egy faragás elkészítése, újra és újra rá kell hangolódnom, hogy folytassam.

– Meg lehet ebből élni?

– Őszintén bevallom, ha csak itt helyben kellene értékesítenem a munkáimat, akkor nem. Ám gyakran hívnak dolgozni Magyarországra. Több emlékparkban, játszótéren láthatók alkotásaim, és rajzot, faragást is tanítok a helyi iskolában.

– Az unokáinak készít játékokat?

– Rám is érvényes a suszterről és a lyukas lábbeliről szóló közmondás. Most jön a hatodik unoka, így lenne kit ellátni játékokkal, csak ők mindig az utolsók a sorban.

– Lesz, aki továbbvigye a mesterséget?

– A lányaim pedagógusok és nem foglalkoztak vele, bár az idősebbikben megvan a művészi hajlam. A kilencéves fiúunokám faricskál mostanában. Majd elválik, lesz-e belőle valami. Tapasztalataim szerint a gyerekek többségét nehéz lekötni. Nem elég kitartóak, hamar feladják és nincs türelmük az aprólékos munkához. Akik még eddig jelentkeztek nálam tanulónak, rövid idő múlva elmaradtak.

– A felesége?

– Ő is tanár. Pedagógusdinasztia a miénk. A sógornőm és az öcsém is ezen a pályán van.

– A család nem neheztel, amiért napokig a munkába temetkezik?

– Már megszokták. Néha azért rám szólnak, ha már háromszor kérdeztek tőlem valamit, de nem érkezik válasz.

– Gyakran jár külföldre és hosszabb ideig is ott marad. Sosem volt féltékeny a neje?

– Ez egyikünkre sem jellemző. Az egyik magyar író mondásához tartom magam: egy élet, egy asszony.

– Érzett-e már szakmai féltékenységet?

– Inkább bosszant, amikor másnak jut eszébe egy jó ötlet vagy megoldás és nem nekem. Ám a saját képességeivel mindenkinek tisztában kell lennie.

– Van még olyan technika, amit tanulnia kell?

– Állandóan képzem magam, mégis úgy érzem, hogy nagyon keveset tudok. Szakkönyveket olvasok és a kollégáktól is mindig van mit ellesni.

– Hobbi, kikapcsolódás?

– Nagyon szeretek kertészkedni és olvasni. Kétezer kötetes könyvtáram van. Ezekből már több pedagógus lediplomázott.

– Babonás?

– Bevallom, egy kicsit. Mivel eléggé feledékeny vagyok, gyakran vissza kell térnem valamiért, így az erre vonatkozó babona sem érvényes rám. A tizenhármas a szerencseszámom. A zoknit viszont mindig a bal lábamra húzom fel először. Ellenkező esetben nem érzem jól magam.

– Sértődékeny?

– Amikor érzem, hogy igazam van, és ledorongolnak, az rosszulesik. De hamar túlteszem magam rajta.

– Terve?

– A trianoni békeszerződés kilencvenedik évfordulójára szeretnék egy monumentális alkotást készíteni. A fejemben már összeállt a terve.

Varga Márta

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó