2009. november 26., csütörtök Országos közéleti lap V. évfolyam, 171.-172. (843.-844.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Az emlékezés is fáj

Mindössze három nap: ennyiről volt szó.... És a becsületes férfiak mentek is, ám a tízezrekből csak alig néhányan tértek vissza. Igen, a málenykij robotról van szó. A tragédia hatvanöt éve történt, azóta fáj. id. Pocsai Vince életéből két évet vett el a "háromnapos munka".

– Miután itthonról elmentünk, egy Mezőlaborcnál berobbantott alagúttól hurcoltak bennünket tovább. Akinek volt lábbelije, azt elvitték a bányába dolgozni, a többiek pedig a katonaság által kivágott fákat, tuskókat húzták saroglyán. Köztük voltam én is. Három hétig kínoztak ott bennünket. Kínoztak, hisz éhen-szomjan dolgoztattak esőben, hóban. Szinte soha meg se száradtunk, ugyanabban a ruhában dolgoztunk és aludtunk, persze a földön. A kezünk fájt, az ujjaink lefagytak. Elmentem az orvoshoz, mire az vette az ollót, és egyszerűen levagdosta az ujjaim hegyét: ez volt a kezelés...

– Mi történt azután?

– Amikor onnan megszabadultunk, mezei munkára vittek bennünket: kukoricát, répát kapáltunk. Mivel enni alig adtak, úgy legeltünk kínunkban, mint az állatok: ettük a takarmányt, amitől meg vérhast, hastífuszt kaptunk, de a legveszélyesebb a flekhtífusz volt, amit a tetvek, bolhák terjesztettek. Én is megkaptam. Vagy három hétig úgy nézett ki, hogy meg sem maradok. Amikor szinte már a halálból felébredtem, akkor mondták a többiek, hogy sokáig feküdtem eszméletlenül.

– Másokat is elvittek a családjából?

– Az öcsémet. Ő még Szolyvánál lemaradt. Engem sorstársaimmal egyetemben felültettek a vonatra, mely valahová Oroszországba vitt. Egy vagonban legalább nyolcvanan voltunk, ránk zárták az ajtót, vaksötétben utaztunk, még az orrunkig sem láttunk, csak döcögtünk, döcögtünk... Karácsony nagyhetén indultunk el, és február 9-én érkeztünk a hospitálba, addig összevissza hánykolódtunk az állomásokon. Sokszor a vonat nem kapott engedélyt a megállásra, ezért három-négy napon keresztül a vagonokban szenvedtünk étlen-szomjan. Szigorú felügyelet alatt álltunk. Hogy ne tudjunk elszökni: ránk csukták a vagonajtót. Amikor vizet kértünk, nem adtak, ezért a vagon falán lévő zúzmarát nyaltuk kínunkban. Enni legfeljebb egy kis odakozmált kását kaptunk.

Amikor öt-hat hulla összegyűlt a vagonban, kinyitották az ajtót, és azt a tetves, piszkos rongyot, amiben az illető meghalt, nekünk kellett leszedni a halottról. A testet kidobtuk a vasútoldalra. Ez volt az utazásunk...

A lágerben töltött időről nem is akarok beszélni. Mert még az emlékezés is fáj. Visszafelé októberben indultunk el, és valamikor november közepén értem haza. Amikor meg-megállt a vonat valamelyik falu közelében, a többiek kimerészkedtek koldulni: kenyérrel, kaláccsal, kolbásszal tértek vissza. Istenem, el sem hittük! Egy Váriban élő fiatalemberrel kerültem barátságba, mondtam is neki, menjünk mi is koldulni, mert még mielőtt hazaérnénk, meghalunk éhen. Románián keresztül hetekig utaztunk, míg végül Szatmárnémetibe érkeztünk, ahol már várt bennünket a Vöröskereszt. Nagy kondérokban köménymagos leves, egy hatalmas kosár szeletelt kenyér. Azt osztották. Úgy nekiestünk az ennivalónak, mintha sohasem láttunk volna ételt. Az orvosok a nagybetegeket rögtön ápolni kezdték. Én nem maradtam ott, pedig rám fért volna a kezelés. Azt mondtam: ha már idáig el bírtam jönni, egy pár napot még kibírok...

Hegedűs Csilla

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó