2009. november 21., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 169. (841.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Viktorka

Hogy ez a házaspár miképp jött le a mozgólépcsőn a babakocsival, nem tudom. Mikor a metrószerelvény begördült az előző állomásra, már ott álltak a peron szélén, és a kocsit – meg benne a néhány hónapos csöppséget – gyakorlott mozdulattal emelték be a vagonba.

Egészen fiatalkák voltak mind a ketten, együtt nem adták ki a negyvenet. A fiú – bocsánat: az apa – göndör fekete hajú, sas tekintetű, elszánt arcú, a mama kis dundi szőke.

A metrón az utasok általában nemigen törődnek egymással, de úgy látszik, ebben a kocsiban véletlenül csupa megértő lélek gyűlt egybe., mert a baba rövidesen az érdeklődés középpontjába került. Először csak közvetlen környezete vette észre a gyerekkocsit. A szomszédok bele-belenéztek, rámosolyogtak a jóízűen szundító kicsire – de azután egyre több arc fordult arrafelé, és lassan jóformán mindenki a kis útitárssal foglalkozott. A tartózkodóbbak csak egy-egy baráti szemvillanást röppentettek oda, a könnyebben oldódók közelebb léptek, ujjukkal csettintettek a baba felé (nem zavarta őket, hogy alszik, és úgysem veszi észre); voltak, akik a papával-mamával elegyedtek beszédbe.

– Hogy hívják? Viktor? Nahát, ilyen csepp gyereknek ilyen komoly nevet adni! Mennyi idős...? Épp annyinak gondoltam... Mennyit nyom...? Ez igen! Van jó étvágya? Örüljenek neki!

Egymás után villantak meg odakint az egyes állomásokat jelző feliratok. A szerelvény megállt, újra indult. Az ajtó nyílt, zárult. A kilépők egy utolsó mosollyal búcsúztak a még mindig szendergő Viktorkától, az újonnan érkezettek pillanatok alatt bekapcsolódtak a piciny utast körüldöngicsélő kis közösségbe.

Én néztem őket, és szinte szégyelltem valamit. Azt, hogy belülről piszkál a kisördög, és nagyon csúnya szkeptikus gondolatokat sugall. Láttam Viktorkát, amint Viktorrá cseperedve, ugyanígy utazik egy szerelvényen, és a kutya sem hederít rá. Azután leszáll az egyik állomáson, elindul munkahelye felé, de rosszkedvűen lép be a kapuján; nem érzi itt jól magát: fúrják. Ő mindent elkövet, hogy a kedvükre tegyen, és mégis akadnak, akik rágják, hát rágják. Hogy milyen gonoszak az emberek! – gondolja, míg íróasztala vagy munkagépe fölé hajol. És a legnagyobb baj az, hogy a vezetők közt is van egy ellensége – talán épp valaki azok közül, akik akkor, huszonévesen, azon a bizonyos szerelvényen utaztak és körülzsongták a kis Viktorkát –, szóval a vezetők közt is van egy ellensége, s az most azon igyekszik, hogy kitörje a nyakát. És azt beszélik: létszámcsökkentésre készülnek odafenn, elbocsátások lesznek, és Viktor retteg: ő is az utcára kerül. Gondját szívesen megosztaná munkatársával. De ugyan melyikkel? Mindegyik a maga bajaival van elfoglalva.

...Hanem a fiatal házaspár szedelőzködni kezd, a következő állomáson kiszállnak. Mikor kilépnek a peronra, többen is barátságosan integetnek nekik. Viktorkát továbbra is általános figyelem kíséri.

Istenek...! Hát érdemes felnőni?

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó