2009. november 21., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 169. (841.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Képgyógyítás és konzerválás

Fehér köpeny, gumikesztyű, maszk, mikroszkóp, röntgengép, csipeszek... a gyógyítás elmaradhatatlan kellékei. Azt azonban kevesen tudják, hogy az egészségügytől nagyon távol eső szakmában is szinte naponta használják valamennyit. Bármennyire hihetetlen, itt is mentésre, gyógyításra szolgálnak. Csak ez esetben a "páciensek" nem emberek, hanem a távoli vagy közelmúltunk emlékei: festmények, használati tárgyak, fegyverek, könyvek, bútorok. Művelői nincsenek reflektorfényben, s csak ritkán esik szó munkájukról, és nem is sok követőjük akad.

– Munkánk valóban sokban hasonlít az orvosokéhoz – bólogat mosolyogva Klisza Krisztina, a megyei helytörténeti múzeum restaurátora. – Mentjük a még menthetőt, igyekszünk újraéleszteni a "beteget", és ha már visszahoztuk a "halálból", mindent megteszünk azért, hogy minél tovább életben is maradjon, konzerváljuk az állapotát.

A restaurátornak egy személyben történésznek és művészettörténésznek kell lennie, mert csak így nyújthat szakszerű "kezelést". Ahhoz, hogy a festmény vagy egy használati tárgy visszanyerje eredeti színét és formáját, ismerni kell a kort, a helyet, sőt még születésének körülményeit is. Klisza Krisztina immár tíz éve a festmények és régi tárgyak doktora. Festő-restaurátorként főleg a vászonképek, olajfestmények, ikonok, polikróm szobrok helyreállítása a feladata. Gyerekkorától a régi tárgyak szerelmese volt. Előbb keramikusi végzettséget szerzett, majd hat évig tanulta a restaurátori szakma csínját-bínját a mai Lembergi Nemzeti Művészeti Akadémián.

– A megmentendő darabot, a "műtőasztalra" fektetjük – magyarázza a restaurálás lényegét, miközben mindezt fotókkal illusztrálja –, majd minden oldalról lefényképezzük. Ezt követően mintákat veszünk a szükséges vizsgálatok elvégzéséhez, majd jön a konzerválás. Kép esetén leragasztjuk a festékréteget, és a szó szoros értelmében a cigarettagyártásnál használt vékony papírlapon átvasaljuk. Ragasztékként halból, csontból vagy különböző állatbőrből készült enyveket alkalmazunk. A lyukakat "befoltozzuk". Ha a vászon nagyon rossz állapotban van, egy új alapra ragasztjuk, és ezt feszítjük a keretre. Ekkor jöhet a hiányzó részek kitöltése és az esztétikai helyreállítás.

A filmekből ismert jelenet, amikor az értéktelennek tűnő festmény felbecsülhetetlen képet rejt, nemcsak a forgatókönyvírók és rendezők képzeletének szüleménye, derül ki a szakember elmondásából.

– Magam is találkoztam már olyan képpel – fejti ki –, melyre az idők folyamán ilyen vagy olyan okból ráfestettek. Előfordult, hogy a XVI. századi alkotást egy XIX. századi takarta. Ilyenkor el kell döntenünk, melyik érdemesebb a túlélésre. Erről neves szakértőkből álló "konzílium" határoz. Ilyenkor még a röntgengépet és az ibolyán túli sugarakat is bevetik. Sajnos, az ilyen speciális diagnosztizálásra csak Lembergben vagy Kijevben van mód.

A festékeket is vizsgálatnak vetik alá. A XIX. században ezekhez a különféle növények szolgáltak alapanyagul, s a művészek mindössze hat-hét alapszínt használtak, ezeket variálták. Az ikonokat tojással kevert festékkel vitték vászonra. Ez utóbbi összetétele sem mellékes, ezt is tüzetesen analizálják. Nem lehet rutinból dolgozni minden képnél más technikát vagy módszert kell alkalmazni.

A legértékesebb festmény, amelyiken Krisztina dolgozott, Bacsinszky püspök portréja. A XVIII. századi képre nagyon rossz állapotban találtak a vár pincéjében. Keret nélkül, összetekerve hevert az egyik sarokban. Repedések csúfították, lyukak borították és penészréteg fedte.

– A legkisebb légáramlattól is óvni kellett, mert pergett róla a festék és pillanatok alatt elillanhatott volna az egész – emlékszik vissza. – A festékszemcséket szinte egyenként illesztettem a helyükre, a hiányos részeket pedig pótoltam. Mindez fél évig tartott, ami ilyen munka esetén viszonylag rövid időnek számít.

Egy hordozható oltár újjávarázsolása viszont már két évet vett igénybe. Ezen még diákként dolgozott a Lembergi Egyháztörténeti Múzeumban. A faragással és aranyozással gazdagon díszített táblaképen csak milliméterről milliméterre lehetett előrehaladni. Ám az eredmény kárpótolta mindenért.

– A munka során általában maszkot és gumikesztyűt használunk, hiszen a festékpor, a tisztításhoz használt vegyszerek, lakkok mérgezőek lehetnek, akárcsak a lerakódott penész.

A tárgyak restaurálása sem köny-nyebb feladat, tudjuk meg a fiatalasszonytól, aki számára ez már nem is munka, hanem hobbi, élete elválaszthatatlan része.

A legértékesebb darab, melyet újjávarázsolt Báthory István szablyája volt. Egy lovagi kard pedig a maga közel két méteres hosszával és kb. öt kiló súlyával volt figyelemre méltó.

– Egy XVII. századból származó lengyel szárnyas huszári vértet is felújítottam – mondja. – Mikor kész lett, nem álltam meg, hogy fel ne próbáljam. Még a kiegészítő tolldíszítést is "lemásoltam".

Már ránézésre is meg tudja állapítani, ha a kép restaurált, és azt is, hogy szakember vagy csak "hobbimester" készítette-e.

S mikor elégedett a restaurátor?

– Akkor, ha olyan jó munkát végeztünk, hogy az nem vehető észre a felújított tárgyakon, és 50 évig nincs szükség kezelésre – állítja határozottan Krisztina.

Varga Márta

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó