2009. november 17., kedd Országos közéleti lap V. évfolyam, 166. (838.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Gondolatnyi távolság

Dercen és Fornos harmadszor sem akar menekülttábort. Főleg nem úgy, hogy a hátuk mögött, megkérdezések nélkül, az egykori parancsuralmi rendszer szellemét megidézve hozzanak döntést e – bátran mondhatjuk – sorsukat meghatározó kérdésben. És aligha akad józan gondolkodású állampolgár széles e megyében, aki akarna. Merthogy nincs benne semmi logika.

Kétségtelen ugyan, hogy a négy EU-s országgal határos Kárpátalja, mint lámpafény a bogarakat, vonzza az illegálisan Keletről Nyugatra igyekvőket. Ugyanakkor aligha az a legmegfelelőbb megoldás e folyamat megfékezésére, amire nemzetközi szerződések kötelezik Ukrajnát, s amire az EU komoly összegeket hajlandó áldozni, hogy karnyújtásnyira a határtól szállásoljuk el őket. Ez valami olyasmi lenne, mintha a macskát, ahelyett, hogy az udvarra penderítenénk, úgy akarnánk megbüntetni, hogy az éléskamrába zárjuk. A menekülttáboroknak minden észérv szerint valahol az ország belső vagy keleti részén lenne a helyük.

Egy ilyen objektum a megyénkben – sőt állítólag kettőt akarnak létesíteni szűkebb pátriánk területén – a megelőzést sem igen szolgálja. Ha már mindenképpen meg akarják állítani az illetékesek a menekülthullámot, akkor azt kell elérniük, hogy Ukrajnába ne jussanak be ezek a személyek, vagyis a keleti határellenőrzést szükséges megerősíteni. Ha pedig mégis becsúsztak valahogyan, akkor azt, hogy ne kerüljenek Kárpátaljára. Vagyis a hágókon – amelyből kevesebb van, mint határátkelő – kell szigorúbbá tenni az ellenőrzést.

Félő azonban, hogy pont ez nem következik be, mivelhogy a menekültáradathoz komoly gazdasági érdekek fűződnek. Egyrészt érdekelt benne maga az állam, mely súlyos eurómilliókat tud kisajtolni a menekültügyekre nem csupán emberjogilag kényes Európai Unióból, s ezekből a milkákból nagyon sok helyre, nagyon sok illetékes elvtársnak csurranhat-cseppenhet. És nem érdekelt benne a jól kiépített, hasonlóan milliókat profitáló csempészhálózat sem, mely tudvalevően szoros kapcsolatban áll ugyanezen illetékes elvtársak egyikével-másikával.

Ennek ellenére úgy vélem, Dercen és Fornos harca egyáltalán nem esélytelen. Óhatatlanul eszembe jut egy kereken húsz évvel ezelőtti esemény. Ekkor, 1989-ben pattant ki, hogy hasonló susmusban egy radarállomást akarnak hadrendbe állítani Pisztraházán. A katonai objektumot rengeteg legenda lengte körül, például hogy atomreaktorral akarják üzemeltetni, s ennek hűtésére annyi folyadékra lesz szükség, hogy a környező falvakból eltűnik az ivóvíz, hogy a környezet és a lakosság komoly sugárzásnak lesz kitéve stb. Nos, ha mindennek a fele lett volna igaz, már érthető volt az egész megyét megmozgató közfelháborodás.

Jól emlékszem azokra az időkre, hiszen a problémát újságíróként kiemelt témaként kezeltem. 1990 januárjára például, amikor lakhelytől, kortól, nemtől, végzettségtől, pártállástól és nemzetiségtől függetlenül ezrek emelték fel szavukat a radarállomás ellen, amikor a megyeháza előtt tüntető elszánt tömeg feje fölött, mintegy az összefogás jelképeként, békésen lengett egymás mellett a piros-fehér-zöld magyar nemzeti lobogó és az akkor még tilos kék-sárga ukrán zászló. Szerencsésnek mondhatom magam, mert később abban a percben állhattam a radarállomást felügyelő alakulat parancsnokának, Ivanov ezredesnek a szobájában, amikor Moszkvából megjött az ukáz: befagyasztják a katonai objektum építését.

Dercen és Fornos térben is és tematikailag is gondolatnyi távolságra van Pisztraházától. Ezt a távolságot kell most leküzdeni megidézve 1990 hangulatát kies szülőföldünk lakosságának és akkor biztos a győzelem.

Kőszeghy Elemér

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó