2009. november 14., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 165. (837.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Ők ketten

Azok a bizonyos ismeretlen ismerősök...! Emberek, akiket évtizedekig – sokszor egy életen át – látunk, szinte naponta találkozunk velük, mégsem tudjuk, hogy kicsodák. Sokszor már szinte furcsának érezzük, hogy nekik s nekünk semmi közünk egymáshoz, pedig mennyire beletartoznak a mindennapjainkba! Néha azon is elmeditálunk, hogy ha már ilyen párhuzamosan fut az életünk, legalább a köszönő viszonyig el kellett volna mennünk – de hát oly sokan vannak, akikkel rendszeresen és hosszú ideig találkozunk. Most mindegyiknek mutatkozzunk be?

Ennek a testvérpárnak azonban legalább bólintanom kellett volna, ha az utamba kerültek. Ezt nem tettem, ám jóvátételképpen legalább megírom őket.

Nos, házunk egykori fölépítése, 1958 óta utam a város felé a Rákóczi utcán vezet (ma egy ukrán politikus nevét viseli). Ők pedig, a két nővér, szintén errefelé lakhattak, mert naponta szembejöttek velem. Mintha a lepergett évtizedek alatt nem is változtak volna – hanem ez biztosan nincs így, csupán csak hogy a szemem előtt ment végbe az idősödésük. De már feltűnésükkor is korosaknak látszottak, holott számításom szerint nem sokkal lehettek a negyedik iksz fölött.

Csakis együtt lehetett őket látni, és összekarolva. Lerí róluk, hogy testvérek, sőt talán ikrek, hisz bámulatosan hasonlítanak egymásra. Öltözékük kissé parasztos. Mindkettőn egybeszabott ruha, az egyiken fekete, a társán annyira sötét kék, hogy alig üt el a másiktól. Ezt ugyanolyan fejkendő egészíti ki. Szomorú tekintet – arcukon soha egyetlen mosoly –, sietős, nagy léptek. Nyilván együtt laknak. Közös háztartást vezetnek. S úgy hat, hogy egymáson kívül nincs senkijük. A fekete ruhás alighanem özvegy, a másik meg vélhetően vénlány, de azt nem tudhatni, miért öltözik ez is félig-meddig gyászosan. Talán a testvére kedvéért teszi. Habár az is lehet, hogy oly sok csapás érte őket, oly sok pofont kaptak az élettől – hogy most csak az ilyen komor viseletet tartják a helyzetükhöz méltónak.

Teltek az évek, évtizedek, s ők napról napra felbukkantak a szemem előtt. Jelenségnek számítottak az utcában. S valahogy az időtlenség szimbólumának is. Hisz mondottam már, hogy negyvenévesen is öregesek voltak, s úgy látszott: rajtuk, körülöttük nem változik semmi. Legalábbis: ez hosszú ideig így volt.

Hanem peregtek az évek, és az egyik – a fekete ruhás – megvakult, a testvére vezetgette, de ezt alig lehetett észrevenni, hisz eddig is karonfogva jártak. Azután a vaknak a járása is megrogygyant, s a jó erőben lévő már nemcsak vezette, láthatóan nagy szeretettel húzta is maga után.

És egyszer csak: a világtalan egy idegen, eddig soha sem látott öregasszony karján megy végig az utcán.

Nyilvánvaló, hogy a testvérpárt meglátogatta a halál, s nem a rokkantat, az éjbe borult szeműt, hanem az egészségeset vitte el. De jó az Isten, küldte azt a másikat – talán egy unokatestvért –, most ez látja el a magatehetetlent.

Az ilyen írások végére általában kell valami csattanó, valami tanulság. Ide is jól jönne. De bajos volna ilyet találni. Slusszpoén nincs tehát, a tárcaíró csak a szomorúságát tárhatja az olvasó elé; szomorúságát, amelyet a tanúból e két, nyilván viszontagságos életnek az elsorvadása vált ki: az egyiknek az ellobbanása, a másiknak már csak halvány pislákolása.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó