2009. november 12., csütörtök Országos közéleti lap V. évfolyam, 163.-164. (835.-836.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
"A legfontosabb, hogy szeretjük egymást"

Sokan, amikor betöltik a hetvenet, életunttá válnak. Ez talán nem is olyan furcsa egy olyan világban, amelyben a fiataloknak is nap mint nap meg kell birkózniuk a nehézségekkel a talpon maradásért. Viszont vannak kivételek. A beregszászi Harsányi Ferenc lassan nyolcvanéves, mégis irigylésre méltó életerővel, életkedvvel rendelkezik. Pedig neki is kijutott bőven...

– Az 1950-es évek voltak a legszebbek. Húszéves koromtól zenéltem, ennek köszönhetően benne voltam az akkori fiatalság életvidám, nyüzsgő forgatagában. A mozi emeleti termében muzsikáltunk. Én hegedültem. Aztán egyszer Schóber Ottó felajánlotta, menjünk a kultúrházba zenélni. Elvállaltuk, hiszen nagyon kellett az a pár fillér. Jött a szilveszteri mulatság, amikor is a dobos cserbenhagyott bennünket. Így engem ültettek be a dobok mögé, és ezt követően ottragadtam.

No de nem is ez a lényeg, elkalandoztam. A zenének köszönhetem, hogy megismerkedtem a feleségemmel. Az egyik nyáresti össztáncra eljött a két nővérével életem asszonya, Évike. Azonnal megtetszett. Nem is gondolkodtam sokat, felkértem, és még aznap este haza is kísértem. Beszélgettünk, és mint kiderült, ő is január 3-án született. Arra gondoltam, ez nem lehet a véletlen műve, hogy tíz év eltéréssel, de ugyanazon a napon láttuk meg a napvilágot. Akkor voltam 28 éves. A következő év január harmadikán össze is házasodtunk: ennek ötven éve.

– Hogyan emlékszik vissza az elmúlt fél évszázadra?

– Negyvenhat évig a bútorgyárban dolgoztam. Nem volt könnyű évtizedeken keresztül a gyalupad mellett állni. A feleségem könyvelőként dolgozott, nagyon értett a számokhoz.

– Ha jól tudom, a felesége évek óta ágyban fekvő beteg.

– Sajnos, több mint húsz éve ápolásra szorul. Fokozatosan épült le. Én ápolom, amilyen szeretettel csak lehet, és elvégzem a házi teendőket. De szerintem neki még rosszabb, hiszen mindig örökmozgó, aktív ember volt. De egyfajta szervezésben mind a mai napig igen jó. Több száz számot fejből tud, olyan, mint egy élő telefonkönyv. Az elméje máig kitűnő, a memóriájáról nem is beszélve. Mintha minden nap járna a városban, úgy tud mindent.

– Gyerekek vannak?

– A fiunk még kiskorában agyhártyagyulladásban meghalt. A lányunk most ötvenéves, ő egy fiúunokával ajándékozott meg bennünket. Benében laknak, de hétvégenként meglátogatnak bennünket. Mi pedig vasárnapi ebéddel fogadjuk őket, amit már hosszú évek óta én készítek.

Igaz, hogy máról holnapra élünk, de megvagyunk. Csütörtökön piacra megyek, pénteken nyugdíjasklubba, szombaton pedig készülök a vasárnapi családi ebédhez. A legfontosabb az, hogy szeretjük egymást, és ha ez megvan, mindenféle probléma eltörpül.

Hegedűs Csilla

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó