2009. november 7., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 161. (833.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Jó az öreg ...bútor a háznál

Mikor Kata és Tamás összeházasodott, jól jött ez a két – már akkor is kopottas – fotel. Irdatlanul nagy mind a kettő. Valamikor száz évvel ezelőtt voltak divatosak az ilyenek; lehet, hogy még abból az időből származnak. No de ők családi életük kezdetén örültek neki, hogy a férfinak valami távoli rokonai rájuk hagyományozták. Mikor tudtak volna akkor még fotelt is venni? Két kezdő pedagógus!

Később kétszer is hozzáfogtak a lakás – mi tagadás: roppant megviselt – bútorainak a kicseréléséhez, de... Először Kistamás házasodott meg váratlanul, egyik napról a másikra. Lakás, bútor... Nyisd ki, apám-anyám a pénztárcádat! Még a szülők lakásából is odavándoroltak a jobb darabok. Persze, ez a két "öregfotel" nem. Sértésnek vette volna a fiatalasszony, ha egy ilyen szakadozott huzatú, kiálló rugózatú ócskaságot tuszkoltak volna be új lakásukba. Azután Csilla ment férjhez, na és a lányom sem utolsóbb a fiamnál, kezdődött minden elölről. A lakás bútorai ismét elvesztették nélkülözhető társaikat – de a két "öregfotel" maradt. Mikor a második gyermek családja is elköltözött a szülői házból (egy ideig ott élt egyik is, másik is), a két bútormatuzsálem unokahancúroztatóból visszavedlett tévénéző fotellé. Annak jó kényelmes, s ha az ember belehajít pár régi plédet, a kiálló rúgók sem nyomják nagyon.

No de egyszer csak: Tamás lakása kifizetve. Csilla lakása kifizetve. Tamás bútora rendezve. Csilla bútora letörlesztve...

– Katám, most már mi is vehetünk becsületesebb berendezést.

Elsőnek a fotelek repültek ki, a két nagy és még két kisebb, ugyancsak veterán. Az asszony szólt egy tanítványának:

– Ha kell, elvihetitek.

Sokgyermekes család volt, és – hogy is mondjam? – kissé barnább az átlagosnál. Épp akkoriban szanálták a városszéli telepet, ők lakást kaptak az új negyedben, talán felfér egyelőre ez a pár használt darab is. A megkínáltak el is küldték gyermekeik egy részét (ez is seregnyi volt), hogy kisszekeren elfuvarozzák a foteleket. Másnap sűrű bocsánatkérések közt az apjuk hozta vissza az ajándékot:

– Már ne haragudjanak, de olyan rosszak...

Ha rosszak, hát rosszak. Kitették a foteleket a lépcsőházba, hátha elviszi őket valaki. Hanem... a kutyának sem kellettek. Illetve: csak a kutyának. A szomszédék Morzsája az egyik "öreg-fotelben" rendezte be éjjeli szállását.

A lakótársaknak nem tetszett a dolog. A lépcsőház úgysem valami tágas..."Ugyan, szóljanak már a szemetesnek!"

Szóltak. A két kisebb fotelt el is vitte. A másik kettő – mint közölte – túlságosan nagy neki. De vállalkozik az eltüntetésükre, egy nem is kis címletű bankjegy ellenében.

– No, akkor már inkább fölviszem a padlásra! – pattogott Tamás. Így is cselekedett, de a mennykő nagy súlytól megroppant a dereka, egy hétig nem tudott kiegyenesedni.

Azután a pedagógus házaspár nyugdíjba ment, és – nehéz idők jöttek. A fiúk, menyük – mindkettő mérnök – elvesztette az állását: csődbe ment a gyár. Nem és nem tudtak elhelyezkedni. De a családot etetni kell, s mikor nem volt más megoldás, kezdték eladogatni a bútorukat, egy idő múlva aztán jelentkeztek a szülőknél: már egészen kiürült a lakásuk, nem akadna-e részükre néhány nélkülözhető darab. Persze, az újabbakból, jobbakból adtak nekik. És milyen szerencse, hogy a padláson megvolt még a két régi fotel. Apa és fia lecipelték, kiporolták, újra párnát, pokrócot dobtak az ülőkéjére... Még mindig egészen jól lehetett tévét nézni belőlük.

A közmondás szerint Jó az öreg a háznál.

Nos, az öreg bútor is!

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó