2009. október 29., csütörtök Országos közéleti lap V. évfolyam, 155.-156. (827.-828.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Jubileum összevont szemöldökkel

Öt híján száz, egyet hozzáadva harmincöt. Más szóval: kilencvenöt éves a Munkácsi Állami Egyetem Humánpedagógiai Kolledzse, közismertebb nevén a Munkácsi Tanítóképző, s harmincnégy éve annak, hogy ez az intézmény vált későbbi életem egyik legmeghatározóbb tényezőjévé.

Egykori képzősnek lenni jó. Azok a személyek, aki valaha ennek a tanintézménynek a padjait koptatták, mindig találnak közös témát, függetlenül attól, hogy esetenként a diploma-kézhezvétel között évek, évtizedek teltek el. És valahol még a gondolatmenetük is közös, kortól, nemtől függetlenül. Persze erre is van magyarázat: jóformán kisgyerekként kerültünk valamennyien az alma mater falai közé és négy, igencsak hasznos esztendő után immár saját világnézettel, szinte felnőttként intettünk annak búcsút. Képzősnek jó lenni, tekintélyt jelent az iskolában is, a legmegbízhatóbb pedagógusok közé tartoznak, és ugyancsak jó lenni képzősnek az egyetemen, ahol az ottani tanárok szinte kollégaként tekintenek rájuk.

A tanintézmény alapjait még az Osztrák–Magyar Monarchia ideje alatt rakta le az akkor tizenötezres Munkács polgármestere. Állami és a város költségén Nedeczey János kezdeményezésére 1914-ben jött létre a Latorca-parti városban a Magyar Királyi Állami Népiskolai Szeminárium. A következő évtizedekben számos változást kellett megélnie az oktatási intézménynek. 1917-ben például már lányok is tanulhattak a falai között, 1922-ben magyar és ruszin osztályai átköltöznek az akkori Kossuth, jelenleg Duhnovics utcába, 1939-ben líceummá szervezik át.

A tanítóképző, mint olyan – ukrán és magyar osztályokkal – 1945-ben jön létre. 1973-ban veszi birtokába mostani épületét Oroszvégen, a Jan Amos Komenski (korábban a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa(!)) utcában. 2002-ben humánpedagógiai kolledzzsé, 2003-ban humánpedagógiai főiskolává szervezik át. 2008-ban humánpedagógia kolledzsként integrálódik a Munkácsi Állami Egyetembe. Eddig, a kilencvenöt év alatt közel ugyanannyian szereztek diplomát a falai között, mint amennyi lakosa volt létrehozása pillanatában Munkácsnak.

Az ünnepi megemlékezés vendégeként – és nem csupán az intézmény életét bemutató rövidfilm miatt – úgy éreztem, mintha közel három és fél évtizedet visszafordult volna az idő kereke. Láttam a nagyvárosban elvesző, a többszintes épület folyosóin tébláboló kisfiút. Láttam a csinos, épp hogy felcseperedett lányokat, a nagyon kevés (az osztályomban például harmincból három) pelyhedző állú fiút, az útjainkat nagy-nagy szeretettel és kitartással egyengető pedagógusainkat, mindenekelőtt a sorainkból már eltávozott osztályfőnökünket, Horváth Laci bácsit. És felderengett az a frissdiplomás fiatalember is, aki megfogadta, ha az elkövetkezendőkben lesz egy kis szabadideje, azt mindig arra használja, hogy ismét és ismét felkeresse egykori alma materét. Ezt az elhatározást, persze, mint annyi mindent, be kell vallanom, a sors idővel jócskán módosította.

Hatványozottan jóleső érzés volt tehát nem csupán megidézni a múltat, hanem szembesülni a jelennel is. Parolázni és puszit váltani olyan egykori diáktársakkal, akikkel harminc éve nem láttuk egymást, s akik, nem csupán ősz hajuk miatt, egy-egy közösség megbecsült tagjaivá váltak. Találkozni Ivan Kusnyir mostani igazgatóval, aki az én időmben – mellesleg ugyancsak egykori képzős – huszonéves komszomoltitkárként próbálta inkább kevesebb, mint több sikerrel egzecíroztatni a nála alig fiatalabb diáksereget. A ma már nyugdíjas francia nyelvtanárnőmmel, Nyina Ivanovna Gerberrel, s elmondani neki, 1979-ben az ő nyomdokain indultam tovább. Ivancsó Laci bácsival, akinek a matematika iránti máig tartó szeretetemet köszönhetem. A 84. életévét taposó Bucsok Gyuszi bácsival, akinek bevallhattam: a szerves kémia ma sem tartozik az erős oldalaim közé. Jó volt hallani, hogy túl a kilencedik X-en, betegen bár, de még mindig köztünk van a képző legendás magyartanárnője, Chiminecz Nati néni. És jó volt megtapasztalni, hogy Kótun Jolika révén most is olyan tanárnője van az intézménynek, aki tudással, türelemmel és, ha kell, humorral pallérozza a gyerekek anyanyelvismeretét.

Nem volt jó viszont, hogy leszámítva e sorok írójának az ünnepséget követő állófogadáson elhangzott pohárköszöntőjét, a közel háromórás, felszólalásokkal és koncerttel tarkított méltatás alatt egyetlen magyar szó sem hangzott el, egyetlen magyar tánc sem villant a színpadon, egyetlen magyar dal sem töltötte be a dísztermet. Pedig a képző-kolledzs hétszáznegyvenöt diákjából százhuszonnyolc ma is a magyar tagozaton tanul.

Szinte látni véltem, amint az alapító Nedeczey János égi polgármesteri szobájában rosszallóan összevonta a szemöldökét.

Kőszeghy Elemér

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó