2009. október 29., csütörtök Országos közéleti lap V. évfolyam, 155.-156. (827.-828.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Lajos bácsi, aki kifogott a kolhozelnökön

Köpcös, idős ember ül a szoba félhomályában. Nyugalom és béke árad belőle. Úgy tűnik, örül a váratlan vendégnek, legalább van alkalma felidézni nyolc évtizednyi életének fontosabb állomásait, kissé kizökkenhet a mindennapok monoton menetéből.

Vince Lajos júniusban töltötte be a nyolcvanat. Ma már korántsem olyan mozgékony, mint annak idején. Feketeardóban mégis máig dolgos emberként tartják számon.

– Szüleim még 1908-ban kimentek Amerikába. De ott is szegénység volt, nem kaptak munkát. Négy gyerekük volt. Apám 1922-ben úgy határozott, hazajön. Én és még három testvérem már itt születtünk. Az egyik fivérünket – 1918-ban jött a világra – elvitte egy járványos betegség. Mára ketten maradtunk a bátyámmal, aki Budapesten él... Egyszer csellengtem egy nagyot, Kazahsztánban. A cimborákkal. Amikor hazajöttem, azt mondta az idős édesanyám, „itt van a két tehén. Eladod, vagy azt csinálsz velük, amit akarsz”. Épp megalakult a kolhoz, hát beálltam. Kis idő múlva elmentem anyagbeszerzőnek a disznófarmra. Tizenkilenc évet húztam le ott, meg is kaptam a Szocialista Munka Hőse címet – mondja, miközben ravaszkás mosoly jelenik meg a szája szegletében. – Az én tisztem volt eldönteni többek között, melyik hízó mehet a vágóhídra. Szeretett az elnök, mindig teljesítettük a tervet. Tizennégy évig gondoztam a sertéseket, akkor ment a farmnak a legjobban. Aztán jött egy másik főnök. Egyszer összeszólalkoztam vele. Azt akarta, legyek kocsis. Nem fogadtam el, tudtam, úgysem lenne becsületem. Nem tetszett neki, hogy nem úgy ugrálok, ahogy ő fütyül. Ezentúl nem kaptam meg idejében a fizetést, és a prémiumot is megvonta tőlem. Na de kitoltam én vele. Legközelebb, amikor vitték a vágóhídra a hízókat, válogatás nélkül raktuk sorba fel az autóra...

Lajos bácsi persze nyugdíjba vonulása után sem tétlenkedett. Gazdálkodásba fogott. Először epret termesztett. De egy idő után, a túlkínálat miatt, már nem érte meg foglalkozni vele. Amikor ő és a fia is megkapta a fél hektár földet, burgonyával próbálkozott.

– Gondoltam, befogom a két tehenet a szekér elé. Úgy is lett, azon az éven huszonnyolc zsák krumplim termett. A mai termény már nem olyan, teli van vegyszerekkel. De ha nem javítják fel a talajt, akkor meg nincs is mit betakarítani. Pedig sok rosszat csinálnak – allergiát meg miegyebet okoznak. Mi lesz ezekből a mai fiatalokból! Nicsak, a kisunokám most is napok óta lázas – csapongnak gondolatai.

Lajos bácsi egy lány- és egy fiúgyermeket nevelt fel feleségével. Párja, Etelka már 19 éve meghalt. Az idős ember fiával és menyével él egy háztartásban, lánya Szőlősgyulára költözött. Bár fájnak az ízületei és a lába sem engedelmeskedik úgy, ahogy szeretné, azért amiben tud, segít a ház körül..

– Ma a szalmát égettük. Az idén jól megtermett az uborkánk, azzal nagyon sokat kell dolgozni, hajladozni. A konzervgyárnak csak az aprója kell. Jöttek a szomszédok is segíteni. A sok szilvát azt sajnálom. Ott rothadt el a fa alatt. De lekvárnak nem kellett, pálinkát meg csak nem főzünk belőle, még megbüntetnek érte...

Nem szed gyógyszert, orvost se enged a közelébe.

– Ma is hívtak, hogy menjek röntgenre. Dehogy megyek! Hogy átvilágítsanak? Csak elégetnek belülről, nincs az én tüdőmnek semmi baja! Különben is, nem beszél a helyi orvos magyarul – harciaskodik az idős ember.

Aztán még mesél az öt unokáról, ki hol tanul, merre van. Meg arról, hogyan telik egy napja, miket szeret enni, kivel jár össze egy kis beszélgetésre. Közben rá-rákacsint nyolcéves unokájára, aki csendesen figyeli oldalról. Amikor arról kérdezem, elégedett-e az életével, legyint egyet:

– Nem mondom, szép családom volt. De húszezer rubelem ott veszett a bankban. Kicsit másképp alakultak a dolgok, mint ahogy terveztem, jobban is élhettünk volna. De hát, így hozta a sors – nyugtázza belenyugvással.

Magyar Tímea

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó