2009. október 17., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 150. (822.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Nyelvtanulás

Szép emlékezetű barátom, Habda László festőművész özvegye fölkért, hogy írjak bevezető tanulmányt az alkotó közelgő nyolcvanadik születési évfordulójára. Én el is készítettem a szöveget, de közben hosszú időre megbetegedtem, de szerettem volna, ha Galina (Habda Lászlóné) mihamarább elolvasná az írásomat, ezért átküldtem neki, mellékelve egy levelet is, hogy elmondjam benne a szempontjaimat, amelyek munkám során vezéreltek. Írhattam volna levelet magyarul is, mert az orosz születésű asszony tökéletesen megtanulta a férje nyelvét (mi is így szoktunk vele diskurálni), de akkor eszembe jutott, hogy mintegy húsz éve nem írtam oroszul, pedig voltak az életemben hosszú idők, mikor így kerestem kenyerem javát: magyar kiadvány nem lévén, az orosz lapokba írtam. Kedvem támadt hát cirill betűket vetni a papírra. És akkor támadt az ötletem, hogy elmondjam az olvasónak, ifjú koromban miként birkóztam meg az orosszal.

Azzal kezdeném, hogy mindig szívesen tanultam nyelveket. Úgy gondoltam, hogy ha az ember egy újnak a birtokába jut, ezzel szinte egy további szellemmel gazdagszik, urává lesz egy másik nép lelki kincseinek, és örültem, mikor a magyar szellememhez egy latin, egy német, egy-egy szláv szellem is csatlakozott. Ezért 1944 őszén az oroszt nem úgy fogadtam, mint a megszállók nyelvét, hanem mint lehetőséget látóköröm bővítéséhez.

Akkoriban hozzánk is beszállásoltak tiszteket, s én úgy gondoltam, hogy ezekkel majd így-úgy szót tudok érteni, mert előzőleg már tudtam szlovákul és csehül, csakhogy ennek vajmi kevés hasznát vettem. Az orosz szavaknak csak egy része egyezik a szlovákkal, csehvel, de ezeken is másutt van a hangsúly, ezért érthetetlennek hangzanak. És gyakran előfordul, hogy az azonos hangalakú szavak egészen mást jelentenek. Mesélték nekem a következő esetet. A húszas években szlovák kommunisták egy csoportja Moszkvába látogatott, és persze, a vendéglátóik eldicsekedtek nekik vívmányaikkal, és ők erre így reagáltak: "Máte krasný sivot" ("Szép életük van"), az ottaniak pedig erre megrökönyödött arcot vágtak. "Ezek miért mondják, hogy nekünk vörös a hasunk?" – csodálkoztak. No, ezt mellesleg. De elég hozzá, hogy eddigi szláv ismereteimmel nemigen boldogultam.

Egyszer egy orvos-őrnagyot telepítettek be az ebédlőnkbe. Nos, ezzel majd elbeszélgettek latinul. De csalódtam. Rázta a fejét, mikor így szóltam hozzá. Ő bizony nem tudja Horatius nyelvét, csak az orvosi szakkifejezéseket ismeri.

Hanem a nyelvtanulásban talán segítségemre lehet. Leírattam vele a cirill ábécét, azzal, hogy minden betű mellé írja oda a latin megfelelőjét, és kértem tőle egy orosz könyvet. Persze, a frontra nemigen hurcoltak magukkal ilyesmit. Neki is csak egy akadt a bőröndjében: Engelstől "A természet dialektikája" (miért épp ez?) ha más nincs, ez is jó lesz. Filozófia… Engem akkoriban különben is érdekelt ez a tudomány, habár, nyelvtanulásra nem épp alkalmasak az ilyen művek. De azért nekiveselkedtem az olvasásnak. Időben nem szűkölködtem, háború volt, semmihez nem lehetett kezdeni, otthon rostokoltam napok hosszat. Napi két-három oldalt is legyűrtem. Egyes szavakat szlovák–cseh analógia alapján értettem, másokat kikövetkeztettem a szövegkörnyezetből (ezeket jól megjegyeztem), és mire – jó sokára – a könyv végére értem, már simán olvasni tudtam a mondatokat. Persze, az élőbeszédet még alig értettem. De egy idő múlva ezen is úrrá lettem. És nagy öröm volt számomra, hogy még egy nyelvet tudok, mert – mint már mondtam –, soha sem közeledtem averzióval az oroszhoz, hanem mint egy újabb népi szellemiség, egy újabb (nem is kicsiny) kultúra megismerésének tekintettem.

Illetve... Egy időben elhidegült hozzá a viszonyom. Mégpedig akkor, amikor a Kárpáti Igaz Szó élére kerültem, s nekünk, a hivatalos elvárásoknak megfelelően, a nyelvek nyelveként kellett kezelnünk-propagálunk az oroszt. Az Unióban ugyanis az orosz nyelvnek is volt egyfajta "személyi kultusza", holott, meggyőződésem szerint, egyik nyelv sem előbbre való a másiknál, mindegyiknek megvannak a sajátos szépségei, fogalmazásbeli előnyei és hátrányai is (persze, ez még nem zárja ki azt, hogy az ember fiúi szeretettel, ragaszkodással viseltessék a maga anyanyel¬véhez). Rajtam a szokásos kétévenkénti főszerkesztői beszámolóm alkalmával a felső fórum előtt, szigorúan számon kérték, miként tettünk eleget a fentebb említett kötelezettségünknek, s ennek nem örültem.

Hanem az Idő ezt a nem épp rokonszenves követelményt is bedarálta. El lehetett felejteni. Azóta hosszú évek teltek el, és most gusztussal fogtam hozzá a barátom özvegyének szóló orosz nyelvű levél megírásához.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó