2009. október 10., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 146. (818.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
A végállomáson

– Megengedi, hogy azt a szerencsétlent magánál lefektessük? És legyen szíves telefonálni a mentőknek.

– Csak tessék! Amíg jönnek érte, addig sem feküdhet az aszfalton!

Erzsébet tárcsázta a 03-ast, közben a hozzá bekopogtató két idegen kiment, hogy behozza az eszméletlent. Mikor letették a pamlagra, maga is odalépett.

– Ez nem lehet igaz! – fohászkodott fel magában. És megdöbbenve, valami benső remegéssel, talán kissé félve állt a fekvő mellett.

Dezső! És épp az ő kapuja előtt lett rosszul!

* * *

Az a régi, eltitkolt szerelem!

Mindketten érettségi előtt álltak. Erzsébet egyszerű diáklány, de Dezső már híresség! Hegedűművész! Pontosabban: még nem művész, csak kiemelkedő zenész, már dobogókon is fellépett, az újság elismerően írt a játékáról. Persze, Erzsébet nem ezért szeretett bele. Csak magáért a fiúért, és őt csak zavarta, hogy nem olyan, mint a többi. A zenén kívül nem érdekelte semmi, mintha az osztálytársnőit észre sem vette volna. Erzsébetet sem. És neki ez fájt. Hogy ő közeledjék a fiúhoz, ő kezdeményezzen? – nem volt olyan fajta. Büszke is, tartózkodó is.

És következtek Dezső felsőfokú zenei tanulmányai más városban, de Erzsébet állandóan gondolt rá, és várta, hogy ismét feltűnjék az utcán. Azután Dezső végzett. Visszakerült a szülővárosába, egy igen jó nevű zenekarral lépett fel és önállóan is koncertezett, s a kritikus azt írta róla, hogy ilyen tehetséggel nagyobb városban volna a helye – de ő, úgy látszik, ragaszkodott a régi fészekhez. És csak sokára nősült meg.

Addigra már Erzsébet is asszony volt. Mert úgy látszik, hiába várta évekig, hogy közte és titkos szerelme közt történjék valami. És mégis: miben reménykedett? Ha találkoztak az utcán, Dezső épp hogy köszönt, és közben olyan szórakozott arcot vágott, hogy ezt ő szinte sértésnek vette. Erzsébetnek persze akadtak udvarlói (mutatós, csinos nő volt), de egyiket sem tűrte meg soká maga mellett. Végül az egyikhez hozzáment. Csak nem maradhat vénlány...

Hosszú évek, évtizedek mentek, de az a fránya epekedés Dezső iránt csak nem akart elmúlni. Közben mindketten megözvegyültek. Dezsőnek egy súlyos betegség után megbénult a jobb keze (Erzsébet figyelemmel kísérte a sorsát), a hegedülésnek vége szakadt. Most zeneelméletet oktatott. És az asszony nem is tudta, miért is gondolja, hogy ez a sorscsapás valahogy hozzá fogja sodorni...

* * *

Mikor a mentők megérkeztek, Dezső már nem élt. Megpróbálták újraéleszteni – nem sikerült.

Erzsébet keserveset sóhajtott.

Lám...! A végállomáson mégis hozzáérkezett.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó