2009. október 6., kedd Országos közéleti lap V. évfolyam, 143. (815.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Alteregók

Sajtóhír szerint kijevi egyetemisták újsághirdetések útján napi húsz hrivnya fejáben olyan hasonmásokat keresnek, akik helyettesítenák őket az egyetemi ás főiskolai előadásokon. A cikket az egyik országos hetilap közölte, megjegyezve, hogy ezt a gyakorlatot általában a végzős diákok alkalmazzák. Olyanok, akiknek már sikerült munkát találniuk, így inkább arra fókuszálnak.

Mikor a lap internetes oldalán végigolvastam a cikket, az első gondolatom az volt: naná, hogy sokkal érdekesebb egy bárban a pultnál állni, mint a mérnökin a mechanikaórát végigszenvedni. De komolyra fordítva a szót, elképesztő a mai fiatalok találékonysága. Csak azért nem nevezem kreativitásnak, mert ebből hasznuk tulajdonképpen csak a hasonmásoknak van. De nekik is csak anyagi. Ha valaki ugyanis úgy ül be a matematikusokhoz a differenciált mértan előadására, hogy lila gőze sincs a Pitagorasz-tételről, rettentően unatkozhat, vagy jobb esetben egyszerűen "átrajzolja" füzetébe a tábláról a "prof" előadását.

A témán még hosszan lehetne humorizálni, de az eset várható következményei ennél sokkal komolyabbak. A diákok az egyetemeken és főiskolákon az utolsó években már csak és kizárólag szaktantárgyakat tanulnak, diplomamunkát írnak, szakmai gyakorlaton vesznek részt. Az építészmérnökök például már épületeket, hidakat és lakóparkokat terveznek. Az orvostanhallgatók elvégzik első műtéteiket. A fizikus-mechatronikusok orvosi műszereket terveznek. A pedagógusok a szakma módszertanával ismerkednek, azaz megtanulják, hogyan oktassanak majd az iskolában. Azt hiszem, felesleges tovább sorolnom, hogy a diploma előtt állók szakmai felkészültségének fontos állomása az utolsó év. Az sem mellékes, hogy a lekciókon gyakran olyan, a tankönyvekből hiányzó, személyes tapasztalatból vett dolgok is elhangzanak a tanároktól, amelyek egy laikus számára semmit nem mondanak, de akinek szakterülete, sokat tanulhat belőle.

S ami ennél is fontosabb: mi van, ha Boriska néninek a csipőmtétjét azért nem vállalja majd a leendő doktor úr, mert éppen azon a foglalkozáson nem ő, hanem az alteregója volt jelen? Mi van, ha az ötemeletes lakóházban azért van mindig csőtörés, mert az építész, aki a tervrajzot készítette, éppen nem volt ott, így másvalaki helyettesítette azon az előadáson. Mi van, ha a tanító néni már az első éven képtelen megbirkózni a húszvalahány alsós tanulójával? Eszébe jut-e, hogy de jó lett volna ott ülni azon az előadáson, mikor azt vették: hogyan kell a kis nebulókkal bánni, hogy az órákon szót fogadjanak, ne rendetlenkedjenek?

Félreértés ne essék, nem azzal van gondom, ha a végzős diák heti egy napot és nem többet, a szakmájába vágó szakterületen tölt, s próbálja kiegészíteni amúgy sem magas ösztöndíját. Ilyenkor a jó tanulók esetében szabad óralátogatást is biztosítanak a dékáni hivatalok. Nekem azokkal az amúgy tanulásban nem igazán jeleskedő fiatalokkal van a bajom, akik az általuk választott szakiránnyal még köszönőviszonyban sem lévő munkahelyeken a "nagy pénz reményében" ügyködnek. A csencseléshez, pincérkedéshez és piacon való árusításhoz ugyanis nem kell diploma.

Egy kedves ismerős tanárnő szokta volt mondani: a középiskola elvégzésével ellentétben az egyetem nem kötelező. Jómagam hozzá szoktam még tenni, hogy a diploma mellé nem adnak emberséget és műveltséget. Való igaz. Ám ezek után kénytelen leszek hozzáfűzni: némelyeknek még szakmai tudást... se!

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó