2009. szeptember 19., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 135. (808.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
"Veteránok"

Meghalt a menyemnek – Baján élő idősebbik fiam, feleségének – a nagynénje. És még idejében rendelkezett kis vagyonkájának a sorsáról. A menyemre, kedvenc unokahúgára hagyta lakásának legszebb darabját, egy antik vitrint. Épp a fiaméknál voltam, mikor a hagyatékot elhozták, még segítettem is leemelni a teherautó rakodóteréről. A vitrinnel együtt a tartalma is megérkezett: ezüst és porcelán edények, kancsók, vázák, szobrocskák, egyéb dísztárgyak. A menyem hosszasan törte a fejét, hogy visszaemlékezzék, melyik darab hol, melyik polcon, annak melyik részén állt. Pontosan oda kell kerülnie! És mikor készen lett, nagy megelégedéssel állapította meg, hogy a vitrin hajszálra úgy van berendezve, mint az előző helyén.

Hadd emlékeztessen a néhai nagynénire!

Volt ennek az egésznek valami kegyeleti jellege.

S míg elnéztem menyemnek ezt a nagyon rokonszenves buzgólkodását az ódon darab körül, én azokat az öreg, hagyatékba kapott bútorokat idéztem az eszembe, amelyek a szüleim házába kerültek annak idején.

Volt egy régimódi ebédlőgarnitúránk: asztal székekkel, s az asztallap fonákjára fekete festékkel ez volt ráírva: Soltész Emil. Emil bácsit, apai nagyanyám unokatestvérét még én is ismertem.

Nagyapám, Balla Endre, nagycsaládos, de csekély jövedelmű református előkönyörgő tanító volt egy zempléni kis faluban, Vékén. Hanem mind az öt gyermekét kitűnő iskolákba járatta, s ezért, bizony, súlyos adósságokba kellett vernie magát. Így megesett, hogy jött a végrehajtó, és az adósság fejében elvitte a bútorait. Ilyenkor azután a család segítette ki egy-egy nélkülözhető darabbal. Emil bácsi ezt a garnitúrát küldte bajba jutott rokonának. Mikor azután meghaltak a nagyszüleim, gyermekeik megosztoztak a bútoraikon, és ekkor Soltész Emil asztala-székei a mi házunkba kerültek. És a szüleim úgy becsültek őket, mintha magát a már nem élő Emil bácsit tisztelték volna bennük.

De jutott a házunkba bútor anyai nagyszüleim hagyatékából is. A nagyapám, Járó János kassai könyvkötő már használtan vásárolta még valamikor a nyolcszázas években az orvosuktól, Garbinszky doktortól. Ez a Garbinszky különben a családnak nemcsak orvosa, hanem a barátja is volt, anyám igen derék és nagy tudású emberként emlegette, ezért én is mindig tisztelettel gondoltam rá, és – furcsa! – a foteljeire is, mert ezek az én számomra valahogy őt magát jelentették. És azután ezek a fotelek a szüleimről rám szálltak, ma is itt állnak a dolgozószobámban.

Ha meggondolom, ma akár százötven évesek is lehetnek, és milyen jó karban vannak még! Régen így csinálták a bútorokat, évtizedekre, évszázadokra. Nem találtak még ki olyan mai hitványságokat, mint például a fodrócból-fűrészporból sajtolt bútorlap, amely idővel deformálódik, a csavarok-zsanérok mentén elkopik, és rövidesen a belőle készült bútort ki lehet dobni. Nem így a Garbinszky doktor fotelei! Igaz, a huzatuk néha el-elvásik, rugóik megereszkednek – de mindig újra lehet kárpitozni.

Én szeretek barkácsolgatni, így a kárpitozással is sikerrel próbálkoztam, s mikor a két fotel – vagy húsz éve – már eléggé ványadt külsőt mutatott, magam fogtam hozzá az áthúzásukhoz. S mikor lefejtettem a régi szövetet, láttam, hogy a hátlapjuk belül jó erős kartonból van kialakítva. Nos, erre írni is lehet. Elő a filctollat! És a kartonra ráróttam a fotelek történetét, megemlítve persze, hogy hajdan a Garbinszky doktoréi voltak. Azután szép vörös plüssel vontam be a két darabot, s most, hogy a krónikájuk ott lapult az új huzat alatt, valahogy még többnek, még kedvesebbnek éreztem őket, a két veteránt, amelyben nagyszüleim, szüleim is pihentek.

Arra gondoltam, hogy majd a két fotelt mi is leszármazottainkra hagyjuk – kibírnak még sok új évtizedet –, s majd ha valamely utódunk átkárpitozza őket, elolvashatja itt hajdani tulajdonosuknak a nevét is.

Mert ki emlékszik már addigra a híres kassai orvosra, Garbinszky doktorra? Pedig megérdemli, hogy a neve fennmaradjon. Mint anyám mondta: igen derék és nagy tudású ember volt.

Hát hadd őrizzék az emlékét legalább ezek a "bútorveteránok"!

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó