2009. szeptember 10., csütörtök Országos közéleti lap V. évfolyam, 129-130. (802-803.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Vegyes szülte jelbeszéd

Van egy Észtországban élő, Kárpátaljáról elszármazott magyar ismerősöm. A balti-melléki országban tanult, ott ment férjhez egy félig lengyel, félig örmény származású, de csak oroszul beszélő férfihez. Judit házasságából két leánygyermek született. Nem sok esélyük volt arra, hogy megtanulják anyanyelvüket, ám ismerősöm igen sajátos módját eszelte ki annak, miként "kényszerítse" rá erre csemetéit. Odahaza csak magyarul társalgott velük, amit még akár természetesnek is vehetünk, a nagy húzást azonban a beiskoláztatáskor követte el. Az egyiket orosz, a másikat észt tannyelvű iskolába íratta. Az első perfekt orosz lett, de csak alapszinten tanult meg észtül, a másik perfekt észt, ám apanyelvét annál nehezebben beszélte. Így, amennyiben a testvérek társalogni akartak a távoli Tartuban egymás között, kénytelenek voltak áttérni a magyarra.

Fenyvesi Szergejjel az egyetemen ismerkedtem össze. Választékos magyar beszédén életrajza megismerése után ütköztem meg. Kiderült: Cserepovecből érkezett Kárpátaljára, mint mondta, azért, mert megtudta, itt magyarok is élnek. Erdélyi származású édesapja Leningrádban tanult, s ott ismerkedett meg későbbi orosz nemzetiségű feleségével. Pár évig Kolozsvárott laktak, ám a Ceausescu-diktatúránál a szovjet rendszer is jobbnak bizonyult, így a távoli Csere-povecbe költöztek. A házasságban három fiú született: Szergej, Vologya és Pali. A papa elhivatottságának köszönhetőn a vadidegen nyelvközeg ellenére mindhárman tökéletesen megtanultak magyarul. Pali, aki egy alkalommal Ungváron meglátogatta bátyját, így őt is megismertem, és Szergej – ellentétben nagyon sok kárpátaljai "tömbmagyar" diáktársunkkal – még véletlenül sem használ szláv szavakat, tükörfordításokat. Az egyetem után Szergej visszatért Cserepovecbe (ma Oroszország egyik ismert és elismert keramikusa), házasságából született fia a János – figyelem: nem Ivan! – keresztnevet viseli, és jól beszél magyarul.

Aligha van olyan olvasó, aki ne találkozott volna a vegyes házasság intézményével, s ne szembesült volna azzal, hogy – noha szűkebb pátriánkban a tartuinál és a cserepovecinél sokkal kedvezőbbek a feltételek – Judit és Szergej példája nem általános. Nagyon ritka az olyan eset, amikor mindenki megmarad annak, aki volt a házasság előtt, amikor a közös gyermek egyformán magáénak érzi édesanyja és édesapja nyelvét, hagyományait, történelmét. A problémák – mivel a vegyes házasságok túlnyomó többsége nem csupán nemzetiségileg és nyelvileg, hanem vallásilag is vegyes – már az esküvő előtt megkezdődnek, amikor azt kell eldönteni, milyen templomban járuljanak a fiatalok az oltár elé. A következő megoldandó feladat, hol kereszteljék a megszületett gyereket, milyen nevet kapjon az újszülött.

Mondhatnánk, mindezek az akadályok leküzdhetőek: meg kell esküdni itt is, ott is, meg kell keresztelni a csecsemőt itt is, ott is (már, ha az érintett felekezetek ehhez mindkét részről és mindkét esetben hozzájárulnak), s olyan neveket kell találni – Viktor, Róbert, Mária, Alexandra –, melyek minden nyelven egyformán hangzanak. Rövidesen azonban olyan gondok is felmerülnek, melyeket ilyen eszközökkel nem lehet megoldani. Néhány év múlva például azon kell elgondolkodni, milyen tannyelvű iskolába írassák be a gyerekeket. Életre szóló döntés. A tűrőképességet, a toleranciaszintet azonban leginkább a szürke hétköznapok teszik próbára. Mi legyen a mindennapok érintkezési nyelve? Mikor ünnepeljék karácsonyt, húsvétot, pünkösdöt, melyiket nagyobb ráfordítással. Milyen konyhát vezessenek? Milyen újságot járasson a szűk költségvetéssel rendelkező család? Milyen nyelvű tévécsatornát nézzen? Melyik szilveszteri műsort?

Számos esetben ezek az ünnep- és hétköznapokat megkeserítő viták váláshoz vezetnek. Ám ennél is többször ahhoz, hogy az egyik fél – a gyengébbiknek bizonyuló – gerince megroppan, és az a nyelv válik dominánssá, amelyiket mindketten megfelelő szinten beszélik. A nyelv pedig maga mellé emeli a kultúrát, a hagyományok gyerekek általi ismeretét (illetve a másik nem ismeretét) is. Valljuk be, az esetek többségében és a szülők nemétől függetlenül – kivéve, ha egynemzetiségű falvakról van szó – a magyar enged, a magyar bizonyul gyengébbnek. A család, így a gyermekek nyelve az ukrán/ruszin lesz. S itt ismét egy általam ismert konkrét példára utalok, amikor – a papa színmagyar, a mama magyarul nem beszélő félig magyar, félig ukrán – a háromnegyed részben magyar gyerekek egy kukkot sem értenek a nagyszülők nyelvén.

De mi is adta az apropót a fentebbi okfejtéshez. Nos, nem más, mint az a szomorú tény, hogy a legfrissebb elemzések szerint a magyar településeken működő két tannyelvű iskolákban – például Nevetlenfalu, Salánk, Csepe, Beregszász, Nagymuzsaly, Makkosjánosi, Szürte, Sislóc – sokkal több gyereket írattak be az ukrán első osztályokba, mint a magyarokba. Hogy más településeken nagyon sok szülő, híján az ilyen iskoláknak, csemetéjét távolabbi falvak, városok ukrán iskoláiba járatja pénzt, időt nem sajnálva. Úgy érzi, ezzel és csakis ezzel tesz jót gyermekeinek. Arra nem gondol, hogy az általános tapasztalat szerint – a korábban említett példában szereplő apuka története is bizonyítja – a magyar gyerekek esetében az ukrán tannyelvű iskola, mely ledönti az udvarlás nyelvi és kulturális akadályait, egyben a vegyes házasság előszobája is. A vegyes házasság pedig, ahol a magyar az álmok és a káromkodás eszközévé alacsonyodik, a nyelvvesztés konyhája, nappalija.

Félreértés ne essék, nem agitálok semmi ellen. Csupán a leendő nagypapákat és nagymamákat szeretném figyelmeztetni: felejtsék el a nagyszüleiktől hallott meséket Hófehérkéről, Hamupipőkéről, Jancsiról és Juliskáról. Helyettük időben kezdjék el tanulni a jelbeszédet. Nem kizárt, 15–20 év múlva nagy hasznát veszik, ha jót akarnak "csevegni" unokáikkal.

Kőszeghy Elemér

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó