2009. szeptember 5., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 128. (801.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Útinapló Bácsfeketehegytől Tranzitig

A közelmúltban egy szakmai rendezvény keretében volt szerencsém néhány napot a Vajdaságban tölteni. Különösképp vártam a délvidéki látogatást. Bár egyszer ugyan, még 1988-ban, kisgyermekként a szüleimmel jártam az akkori Jugoszláviában, de a több mint két évtizeddel ezelőtti vizitből csak mozaikképek maradtak meg emlékezetemben. A nyolcvanas évek végéhez képest szinte minden megváltozott. Volt ugye időszak, amikor sok szörnyűséget szenvedett el az ott élő nemzetrész, de talpra állt. Erről személyesen is meggyőződhettem.

Zunko Barnabás fotóriporter kollégámmal a Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetsége (MÚKSZ) pályázatán nyertes fiatalokat kísértünk a Zenta melletti, Tiszaszentmiklóson rendezett hagyományos ifjúsági újságírótáborba. Az egyik házigazdánknak, a Hét Nap című hetilap igazgatójának, Kókai Szilveszternek hála az ott töltött napok során bejártuk a Vajdaság bácskai részét. Közel húsz településen fordultunk meg, s szereztünk igazán emlékezetes élményeket még akkor is, ha előzőleg kedves vendéglátóink meglehetős szerénységgel szabadkoztak, mondván, náluk megközelítőleg sincs annyi és olyan csudaszép látnivaló, mint Kárpátalján.

Első utunk Bácsfeketehegyre, vagy ahogy én ismertem, Feketicsre vezetett. Azért ragaszkodtam mindenáron a Szabadka–Belgrád félautópálya mentén fekvő település felkereséséhez, mert bő húsz évvel ezelőtti jugoszláviai családi "vándorlásunkkor" itt volt a szálláshelyünk. Azt már sajnálkozva láttam be, hogy vajmi kevésre emlékszem, így azt sem tudtam felidézni, melyik utcában lakhattam anno, s melyik kisréten rúghattam ottani kiscimboráimmal együtt a nagy Szovjetunióból magammal vonszolt bőrlasztit. No, sebaj, mondtam magamban, s legalább egy emlékkép készült, amint a falunévtábla előtt állok. Utólag még, hogy bizonyára majd jobban és többre emlékezzem, egy eredeti bácsfeketehegyi meggypálinkát is kaptam az újságírótábor főszervezőjétől, Tóth Líviától, az említett Hét Nap szerkesztőjétől.

Nem szeretnék csapongani, de muszáj visszakanyarodnom a Bácsfeketehegyig megtett félautópályás utunkra. Azért nevezik félautópályának, mert a klasszikus sztrádától eltérően nincs elválasztó korlát. Hasonlóképpen kell elképzelnünk ezt az útszakaszt, mint a Csap–Kijev főútvonal kárpátaljai részét, csak nagyobb leállósávokkal. Ám ezt a sávot itt egyáltalán nem rendeltetésszerűen használják. Az ottani közlekedés úgy néz ki, hogyha mögötted egy nagyobb sebességgel haladó jármű közelít, s hátulról villant rád, akkor azonmód le kell húzódnod a melléksávba, de ez még nem minden, mert miközben a gyorsabb autó előzésbe kezd, s átlépni kényszerül a felezővonalat, ilyenkor újra csak villant a szemközti sávban jövőnek, aki szintén lehúzza a kormányt, azaz voltaképp három sávban, leírhatatlan cikkcakkos káoszban közlekednek, s ez fokozza a balesetveszélyt. Miután vendéglátónk élesben is megmutatta ezt a "balkáni trükköt", s száznegyvenes tempóban két kamion között gyakorlatilag a felezővonalon repesztett végig, nos, azon túl, hogy a gyomromat a torkomban éreztem, nehéz szavakba önteni mindazt, ami pár másodperc alatt lejátszódott bennem, az pedig már nem szalonképes, amint arra próbáltam rávenni vajdasági kollégánkat, hogy ezt a fajta adrenalinnövelő élményhatást inkább mellőzze a későbbiekben...

Hogy ott-tartózkodásunk során merre jártunk, mi mindent is láttunk, azt helyszűke miatt nehéz lenne most itt hirtelen összefoglalni, ezért csak egy-két, jobbára szubjektív élményt idézek fel. Például azt, hogy Bácskossuthfalván, ahol nemzeti ünnepeink alkalmával a helyi magyarság tartja központi megemlékezéseit, a messzi földön ismert helyi Kossuth-emlékparkban a legtöbb alkotáson Moravica szerepel községnévként. Meglepődve hallottam, hogy az itt élők többsége saját települését is így emlegeti, nem pedig Bácskossuthfalvaként. Az emlékparki séta és fotózkodás után Szabadkára siettünk. A lüktető, igazán pezsgő és sokszínű életet élő határ menti városban szinte minden a fejlődésről, a modern európaiságról szól. Igazán gyönyörű központtal, sétálóutcákkal, óriási szökőkutakkal. Csak egyvalamiért kár, de azért nagyon, hogy az egykori magyar többségű városban nemzettársaink száma mára már jócskán ötven százalék alá süllyedt. Szabadka határában megnézzük még a híres palicsi tavat, amelynek környékén szintén minden igényt kielégítő infrastruktúra épült, így nem csoda, hogy az egyik legnépszerűbb vajdasági üdülőhely. A tó partján sétálva dúdolni kezdem az "úszik a csónakom a palicsi tó vizén, babám ül a csónak közepén" refrénű nótát, amit nem kis megrökönyödésemre tőlem hall először a már említett Szilveszter barátunk, így tüstént megígérem, hazaérve fellelem neki a dal eredetijét.

A palicsi kitérő után irány a tiszaszentmiklósi táborhely, de arra haladva, több esetben is feltűnik nekem egy Tranzit jelzésű útbaigazító tábla. A sokadik ilyen után megkérdem: miféle híres település ez, hogy minden út oda vezet? Társunk előbb viccnek fogja fel érdeklődésemet, s azt feleli, hogy bevándorlók lakják, onnan a neve, majd jót nevetünk az egészen, miután tisztázódik: elkerülőútról van szó! Ettől függetlenül az én képzeletemben máris létrejött egy új szerbiai város, Tranzit...

Tiszaszentmiklósra érve csend, nyugalom fogad bennünket. Érdekesmód a falu neve szerbül Ostojicevo, s ez egy, egykoron itt élő neves orvos nevét takarja, tehát még csak köszönőviszonyban sincs egymással a magyar és a szerb falunév. A nem egészen ezer fős községben lakók nemzetiségi aránya nagyjából fele-fele lehet, de azon túl, hogy ők azért köszönőviszonyban vannak egymással, túl sok közös ügyük nincs, van viszont három templomuk. Ugyan a falu csak alig tíz kilométerre fekszik Zentától, a környék magyarságközpontjától, a mentalitás igen különböző. Amíg a 80–85 százalékban magyarok lakta Tisza-parti városban csak úgy pezseg az élet, morajlik a piac, Tiszaszentmiklóson nappal is szinte éjszakai csend van. A kocsmák üresek, az utcák kihaltak, autót csak elvétve látni, ellenben traktorral, különféle mezőgazdasági gépekkel majdhogynem minden udvaron találkozni. S ez a kép nemcsak az említett faluban jellemző, hanem máshol is, amerre volt szerencsém megfordulni. Az az érzésem, hogy errefelé luxusra keveset költenek. A házak többségére igencsak ráférne már a javítás, főleg a tetőkre, új építésű házat csak nagyon ritkán látni, az utakon közlekedő autók közel fele régi típusú Zastava, igazán menő járgányt talán ha egyet-kettőt láttam a Vajdaságban töltött szűk egy hét alatt.

Ellenben ami feltűnt, az a földhöz, munkához való ragaszkodás. Szinte nem is láttam parlagon heverő területet, mindenfelé hatalmas és szépen termő búza-, napraforgó- és kukorica-táblák, no meg, a már említett rengeteg traktor.

Érzékeltetésképp talán nem haszontalan, ha összevetjük az árakat. Kezdjük az ingatlanokkal. Egy falusi fürdőszobás kisház, ami ugyan renoválásra szorul, akár 3–4 ezer euróért kapható, legalábbis Tiszaszentmiklóson, de a helyiek elmondása szerint másutt is. Ellenben a közeli Zentán egy két-háromszobás lakás ára 25 ezertől 40 ezerig terjedhet. Szabadkán még ennél is több. Euróban számítva, mert itt a hivatalos pénzem, a dinár mellett kizárólag a közös európai fizetőeszközben számolnak. Igen drága az ital, a cigaretta és a benzin. A szerb nemzeti ital, a sljivovica (tölgyfahordóban érlelt szilvapálinka) mellett talán szerb nemzeti gyomorkeserűnek aposztrofálható, de egyébként igen finom Pelinkovac ára 300–900 dinár, gyártótól és kiszereléstől függően. Száz dinár valamivel több mint tíz hrivnyát tesz ki, így könnyű az összevetés, tehát mondjuk egy literes Pelinkovac–Gorki List ára 800 dinár, olyan kilencven hrivnya. A jobb füstölnivalóért, mondjuk egy csomag Marlboróért 16 hrivnyának megfelelő dinárt kell fizetni. Az egyik legolcsóbb helyi sör, az egyébként kifejezetten finom, s még a jugó időkből megmaradt Jelen Pivo (fordításban Szarvas sör) a boltokban 7 hrivnya körül van, de vendéglátóhelyeken a dupláját is elkérik. Például Zenta belvárosában, egy teraszon három kávéért 450 dinárt kellett fizetnünk, közel ötven hrivnyát. Az üzemanyag átlagára sem kevés, valamivel több mint egy eurónyi. Ellenben igen olcsó a gyümölcs, az őszibarackot kevesebb mint két hrivnyáért is meg lehet kapni. S hogy mennyi az átlagbér? A hivatalos kimutatások szerint 400 euró, de a vendéglátóinktól úgy tudjuk, a falvakban igen sokan 150 euró körül keresnek és Szabadkán is a többség boldog, ha megkapja a 250 eurót, tehát az átlag ott is nagyon csalóka.

Ott-tartózkodásunk alatt – miközben jártunk még Magyarkanizsán, Törökbecsén vagy éppen az aracsi pusztatemplomnál – végig olyan érzete támadt az embernek, mintha odahaza lennénk. Ugyanis hasonlóan kedvesek, segítőkészek voltak vajdasági barátaink, mint ahogyan az a kárpátaljai magyar családokra jellemző. Sőt, higgyék el, problémáink is azonosak...

Dunda György

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó