2009. szeptember 5., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 128. (801.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Dávid

Sohasem jártam Firenzében, sohasem láttam őt. Az én ifjúságom, java férfikorom olyan volt, hogy nemigen lehetett kószálni a világban. Ezt hol a háború, hol az államberendezés nem tette lehetővé, amikor meg már mód nyílt egy-egy turistaútra, az életem olyan fordulatot vett, hogy tele voltam másféle gondokkal. Azután jött az öregkor... Szóval, sohasem jártam Firenzében, sohasem láttam őt, és valahogy mindig velem van. És nem csupán a reprodukció rögződött az agyamba. Valahogy életre kelt bennem az eredeti alkotás is. Gondolatban megidézem, írásaimba is belefoglaltam Michelangelo szobrát, a Dávidot.

Számomra a plasztikai művek sokat jelentenek, és talán nem csupán azért, mert fiatalkoromban magam is ezt a mesterséget űztem. Valahogyan olyan megkapóan-misztikusnak látszik előttem, hogy az emberi gondolatnak, ennek az elvont, fluidum szerű valaminek a legkonkrétabb, kemény anyagban: kőben való megjelenítése, olyan formán, hogy a matéria szinte elveszti a jellegét, maga is gondolattá válik, hanem így még erőteljesebben, még kifejezőbben fogalmazza meg az emberi agy képzetét.

Rodin Gondolkodója szinte maga a Gondolat, olyan letaglózó erővel megjelenítve, hogy úgy látjuk: az egész emberiség szellemi tevékenységét magába foglalja. Müron Diszkoszvetője nemcsak egy mozdulatot fejez ki, benne van az embernek az örök előre lendülése, mind távolabbi célok kitűzése, elérni akarása.

És Dávid...

Számomra azért jóformán a jelképek jelképe, mert azt az örökös törekvésünket jeleníti meg, hogy magunknál többek legyünk, hogy magánál többé tegyük a világunkat is.

Persze, ez tulajdonképpen meddő igyekezet, hisz magunkat – bármennyire görcsösen akarjuk – sohasem haladhatjuk meg; hanem hogy erre állandóan törekszünk, mégis sokat jelent, mert hát sok embernek a többet akarása valahogy mégis előbbre viszi a világot, hisz – mint azt Goethe állítja a "Költészet és valóság" c. művében –: az emberiség e g y ü t t az igazi ember. És erre gondol voltaképpen Nietzsche is, mikor az Übermensch, az ember feletti ember eszményképét vetíti elénk, erre gondol Gorkij, amikor az erejük feletti nagy dolgokba fogó "őrültek" törekvéseit magasztalja ("A vakmerők esztelenségének dicsőségét zengjük").

És ezt a gondolatot talán a legmonumentálisabban Michelangelo fogalmazta meg a Dávidjában: "Ember, én tudom, hogy te nem vagy ilyen. Ilyen erős, ily arányosan szép. Tudom, hogy az arcodról nem sugárzik ilyen csodás értelem és ekkora akarat. Tudom, hogy nem vagy ilyen. De ilyennek kell lenned!" – ezt mondja nekünk ez a szobor.

Igen.

Talán a reneszánsz nagy mestere ezt a parancsot, ezt a reményét hagyta ránk örökül:

"Ilyennek kell lenned, mint az én Dávidom. És akkor talán egyszer legyőzöd az emberiségre állandóan leselkedő balvégzetet, Góliátot!"

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó