2009. augusztus 27., csütörtök Országos közéleti lap V. évfolyam, 122-123. (795-796.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Legyen nektek is malacotok!

Peti vagyok. Nyolcéves. Tegnap anyuval és apuval nagy bevásárló körúton jártunk. Vettünk Eminem-es füzeteket (meg a kishúgomnak Barbie-st), tollakat, színes ceruzákat (meg Julcsinak, a tesómnak, Mickie egeres kifestőt). Új farmert (huginak maslis ruhát és kék szalagot a hajába) és egy nagy autós hátizsákot. Picurka csak egy rózsaszín kicsi táskát kapott. Mivel jövő héttől már harmadik osztályos leszek (Julcsi most megy elsőbe), úgy gondoltam, hogy éppen itt az ideje, hogy saját pénzzel rendelkezzem. Ezért mondtam anyáéknak, hogy egy pénztárca is kellene nekem. Hisz számolni már tudok és bevásárolni is gyakran voltam nagyiéknál a falusi kisboltba.

– És nem fogod a zsebpénzed butaságokra költeni, mondjuk édességre meg játékautókra? – kérdezte apukám.

– Nem hát – vágtam rá, némi bizonytalanság azért érződött a hangomon.

Otthon első dolgom volt megnézni az interneten, hogy mennyi pénzt adnak általában a gyerekeknek. Tudtátok, hogy Németországban törvény védi a nebulók zsebpénzét. Minden szülő köteles a hétéves gyerekének hetente két eurót adni, a 15 évesnek meg húszat. Ha valamelyik felnőtt megfeledkezik csemetéje apanázsáról, azt a törvény pénzbírsággal sújtja. Az olvasottakat gyorsan elmondtam apunak, aki jót nevetett rajta és előhúzott a zsebéből egy tízest.

– Kezdőtőkének megteszi? – és kuncogva adta át a kis piros papirost.

Hú, de gazdag vagyok, ujjongtam magamban. Nem is kell nekem pénztárca. És gyorsan futottam Bercihez. A barátom, a pénzt látva, rögtön kalkulálni kezdett. Tegnap látott egy fantasztikus társasjátékot a központi játékboltban. Neki ugyan nincs rá pénze, de az enyémből pontosan kitelne. És mivel társasjátékról van szó, és nem lehet vele egyedül játszani, mindenképpen vele kell az első partit letudnom.

Nehéz szívvel, de végül beadtam a derekam. Egész késő délutánig társasoztunk, aztán hazamentem, hogy Julcsit is megtanítsam a játékra.

Apu este megkérdezte, megvan-e még a zsebpénzem, mire én irulva-pirulva vallottam be, hogy arra a szuperszónikus dobókockás csodatársasra költöttem. De ha apu most megint adna egy kis pénzt, arra már jobban vigyáznék. Nem szólt, csak ismét kihúzott a vastag bukszájából egy piros papirost, amin valamiért úgy tűnt, hogy a rajta lévő nagybajuszos bácsi ravaszul somolyog. Na azért sem válok meg olyan könnyen tőled, határoztam el, de Julcsi már ott ácsingózott a hátam mögött, hogy törökmézet nyalna. Azt én is nagyon szeretem és hát pár dekányi nem is kerül olyan sokba. A törökméz mellett ínycsiklandozó nyalókák is voltak, abból vettünk négyet, meg két tábla csokit. A pénzem megint odalett, de degeszre faltuk magunkat édességgel.

Este már nem is mertem az apukám szeme elé kerülni. Bezzeg ő azonnal hivatott magához. Egy cserépmalac volt nála. Komolyan szólt hozzám:

– Látod ezt a fém egyhrivnyást? Ezt most beledobom a malacpersely pocakjába. És holnap is kap egyet meg holnapután is. A hónap végén kiveheted belőle az- összegyűlt zsebpénzed és elköltheted. Na, akarod, hogy legyen egy malacod?

Peti monológját papírra vetette:

Fedák Anita

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó