2009. augusztus 20., csütörtök Országos közéleti lap V. évfolyam, 119-120. (792-793.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Kaptafa – a túlélés eszköze

Az idén ünnepelte kilencvenhatodik születésnapját. Kinn ül a szőlőlugas hűvösében és el-elmereng az idő múlásán. A teremtő hosszú, tartalmas, ám szenvedésektől sem mentes élettel áldotta meg. De hogy mi lehet a hosszú élet titka, azt Tamási József, Beregújfalu legidősebb polgára is csak sejti:

– Semmilyen receptet nem ismerek. De ha nekem bevált, talán másnál is működhet, hogy az ember egészségesen éljen, mindenben tartson mértéket. Kevés alkohol, semmi cigaretta és sok munka, cselekvés.

Az 1913-ban Csongoron született férfi szülei vasutasok voltak. Ő azonban a cipészmesterséget választotta. Mint később kiderült, jól döntött. 1935-ben sorozták be katonának. Akkor volt élete teljében, amikor kitört a második világháború. A világégést nem úszhatta meg. Igazi magyar hazafiként vonult be Horthy seregébe és tüzérként lőtte az orosz állásokat.

– Egy nagy ütegnél szolgáltam. Varsó irányába vonultunk vissza. Negyvenötben pedig a Budapestet ostromló orosz seregek ellen harcoltam. Sajnos, nem tudtuk megállítani őket. Elfogyott a muníciónk. Budán estem hadifogságba – emlékszik a nagy időkre.

Két évig ette a hadifoglyok keserű és szűkösen mért kenyerét egy poltavai lágerben. Itt jött jól a cipészmesterség, javítgatta a rabok és az őrök lábbelijét. Úgy is mondhatjuk, hogy a kaptafa segítségével élte túl a fogságot.

Igaz a kétévi raboskodás így sem múlt el nyomtalanul. Amikor 1947-ben visszatérhetett a szülőfalujába, nagy volt az öröm. Szülei öt évig semmit nem tudtak róla. József ugyanis nem írt. Az igazat nem lehetett, a hazugságot meg nem akarta papírra vetni. Itthon egy hónapig az ágyat nyomta, mert úgy bedagadt a lába, hogy járni sem tudott.

– Amikor felépültem, felkerestem egykori bajtársaimat. Egyikük Beregújfaluban lakott és meghívott a lakodalmába. Nem minden hátsó szándék nélkül tette: megismertetett a leendő feleségemmel, Tóth Margittal. Ide költöztem. Sajnos, a sors nem engedte, hogy sokáig együtt legyünk. 1973-ban, mindössze negyvenhét évesen itthagyott engem és a két fiunkat...

Az idős férfi szeme megtelik könnyel, mert mint mondja, keserves volt az özvegység. Dolgozott Beregszászban és kolhozistaként is megállta a helyét. A négy unoka és a két dédunoka kárpótolja mindenért és bearanyozza napjait.

– A múlt évben még lejártam a kertbe, ápoltam a szőlőt, de most már nem engedelmeskedik a lábam – konstatálja a tényeket.

Balogh Csaba

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó