2009. augusztus 11., kedd Országos közéleti lap V. évfolyam, 114. (787.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Ócska rongyból új pokróc

Szövéssel senki sem foglalkozik Barkaszón, válaszolták érdeklődésemre többször is, amikor a településen jártam. Ám mint később kiderült: mégsem veszett ki teljesen a hagyományápolás. Szatmáry Révay Erzsébet Márta ma is dolgozik a szövőszékén, amely még az édesapja keze munkáját dicséri, s aki anno a szakma csínjára-bínjára megtanította.

Ma is szeretettel gondol az apjára, aki igazi, akkoriban nem is annyira ritkaságszámba menő ezermester volt: szőtt, házat épített, kályhát rakott, cipőt készített... 12 gyermeke volt – közülük hárman még igen fiatalon elhunytak –, s mindegyikük lábához igazított kaptafát csinált. Nehéz idők voltak a háború utáni évek.

– Az ócska rongyból új pokróc születik – fogalmazza meg Erzsike néni munkája lényegét. – Immár több mint fél évszázada, hogy ezzel foglalkozom, igaz, mostanában egyre kevesebbet. Megöregedtem, mint a szövőszék, amelyen még 1948-ban készült az első darab. 11 éves voltam akkor. Édesanyám is szőtt, de valahogy édesapám jobban értett hozzá. Ma is van általa készített, ma már 60 éves pokrócom.

Akkoriban persze még a szülei végezték ezt a munkát, de őt is érdekelte. Amikor nem figyeltek oda, titokban beült a szövőszékbe. A későbbiekben persze már nem suttyomban dolgozott. Nagyon kevés olyan ház volt a faluban, ahonnan nem kapott rendelést. Előfordult, hogy évente négyszáz méternyi került ki a keze alól. Barkaszót kétszer körbeérnék az általa készített pokrócok. Eladásra igen, de nem a piacra dolgozott. Ma is van rá igény, amelyiket éppen most fejezi be, már el is van adva.

– Először is az elhasznált rongyokat elő kell készíteni, azaz fel kell hasogatni – avat be a szakma fortélyaiba. – A vékonyabbat szélesebb, a vastagabb anyagot keskeny csíkokra, hogy összepászoljon és sima legyen. Mindenféle anyag jó, legyen az kockás férfiing vagy flanelruha. Ezek könnyen hasadnak, míg a trikókhoz jó kéz és éles olló kell. Ha jó minőségű az anyag, s gyorsan jár az ember keze-lába, szaporán megy a munka. Nem számítva az előkészítést, egy méter pokróc fél óra alatt elkészül.

A nagy munka viszont nem ez. Az úgynevezett vetőre fel kell tekerni a cérnát. Két szál megy minden egyes bordafok közé, amelyek a két nyüstben végződnek. Egyszer felkereste egy fiatalasszony, hogy kellene tíz méter pokróc. Négy évet kellett várni, amíg összegyűjtötte a szükséges cérnamennyiséget.

– Hogy a pokróc évtizedekig ép maradjon – folytatja –, nem szabad fóliával letakarni, mert nem kap levegőt, s elrothad. Nemcsak az anyag, még a padló is.

Erzsike néninek a szövés mellett egy másik szenvedélye is van: a szép párnahuzatok. Régebben rendszeresen varrt és hímzett, s nagyon sok munkáját a rokonságnak ajándékozta. Ma már kevesebbet dolgozik, a lányát, az unokáját pedig nem érdekli a családi hagyomány.

A család körüli kalandozások során kiderül: Erzsike néni férje, Kovács Péter magyarországi, egészen pontosan csepeli születésű. Ő maga már fiatalon eldöntötte, hogy Magyarországra fog férjhez menni. S lám így is történt, még ha később a sors vissza is hozta Kárpátaljára.

A történet pedig a következő. A Barkaszón előfizetett Népszaván keresztül kezdtek levelezni. Néhány hónap múlva sikerült a magyar fővárosba utaznia. 1967-ben összeházasodtak, az egyházi szertartásra Kárpátalján, a világi ceremóniára Budapesten került sor. Erzsike néni 1968 februárjában hazajött, s itt hozta világra kislányát, majd karácsony táján mentek vissza. Öt évig éltek Csepelen. "Ember még úgy az életben nem csalódott, mint ahogy én csalódtam Magyarországban" – mondja, hozzátéve: ezt nem vonja vissza ma sem.

– 1972-ben hazajöttünk látogatóba. Ám a férjemnek letelt a szabadsága, s vissza kellett mennie. Én maradtam, hogy pokrócot szőjek a Pestről hozott anyagokból. S amint elment, már másnap a milícián voltam, hogy bejelentsem: itthon maradok.

A férje csak később tudta meg, hogy a felesége többé nem megy vissza. Ezért ő jött, már a rákövetkező évben. Kovács Péter 1973 júliusától a haláláig Barkaszón élt. "Vasvillával sem lehetett volna elzavarni" – mondja mosolyogva Erzsike néni. Amikor idekerült, óriási szenzációt jelentett. Nem tanult meg oroszul soha, úgy húzta le az életét a kolhozban.

– Én nem lettem magyar állampolgár. Az akkori szabályok szerint erre öt év után lett volna lehetőségem, de azt mondtam, enélkül is magyar vagyok. A férjem csak tartózkodási engedéllyel rendelkezett, sohasem lett szovjet vagy ukrán állampolgár. Magyar állampolgárként nyugszik immár hat éve a Kárpátok alján – mondja végezetül.

És Szatmáry Révay Erzsébet Márta a szövőszékhez ül.

Tóth Viktor

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó