2009. augusztus 8., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 113. (786.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Virág az arcképen

A képtár vezetője mindenkit végigkérdezett: ki tette oda? Nem akadt gazdája. Persze, tudakolni sem kellett volna a dolgot, nem volt sok értelme. Mi sem látszott egyszerűbbnek, mint fogni, levenni a képkeretről és a szemétládába hajítani. De úgy van már az életben, hogy az ilyen magától értetődő dolgok sokszor nem is olyan egyértelműen azok. Mert hát ugye, egyszerűen csak fogni egy élő, pompájának teljében levő virágszálat és a szemétbe vágni – ezt nem szokás. Bevinni az irodába? Ez eltulajdonításnak hatott volna. Meg abban, hogy ott díszelgett a keret sarkában, volt valami szertartásszerű, ha úgy tetszik: mágikus. Az ember tízszer is visszahúzza a kezét, míg odanyúl, hogy eltávolítsa. A képtár vezetője nem is bántotta, de az embereinek meghagyta: szedjék le a keretről. Csakhogy ez az utasítás nem szólt senkihez konkrétan, így sem a teremőr, sem a tudományos munkatárs, sem a takarítónő nem vette magára. És amikor a vezető másnap is benézett a terembe, s még mindig ott látta a virágot, már ő sem szólt. A szegfű ott vöröslött az öregasszony portréjának a keretéhez erősítve, ezzel valahogy kiemelve azt az alkotást a tárlat mintegy kétszáz képe közül, s valami izgató titokkal véve körül a szelíd, szürke szemű, ráncos arcot.

* * *

Erről a kiállításról – a művész retrospektív tárlatáról – kritikát kellett írnom. A virágszál engem is megtorpanásra késztetett a kép előtt, megzavarta, más irányba terelte a gondolataimat. Persze, én először a képtár vezetőjénél érdeklődtem, hogyan került ide ez a szegfű és van-e valami szerepe, de tőle csak annyit tudtam meg, hogy nem akadt gazdája, és eltávolítani se volt kinek. Megnéztem a portré dátumát: 1946. Mivel a modell a képen úgy hetven-egynéhány évesnek látszik, csaknem biztosra vehető, hogy már nem él. Valaki felismerte egy kedves ismerősét, hozzátartozóját, és az emlékének adózott egy szál szegfűvel?

Mondom, zavart a dolog, nem hagyott a kiállítás lényegi kérdéseire koncentrálni, egyre vissza-visszatértem a portréhoz, valami meghatódottsággal vegyes tisztelettel méregettem: valaki, aki valakit a késői hála lerovására késztetett.

S ahelyett, hogy cikkem megállapításait-mondatait szövögettem volna, ennek a különös összefüggésnek a nyitjára szerettem volna fényt deríteni. A művészt is megkérdeztem, hogy kicsoda a modell, de ő azt felelte: fogalma sincs róla. Főiskoláskori képe az egyetlen, amit abból az időből kiállított, mert jellemzőnek találja. A néni egyike volt a sok modellnek, akiket akkor a hallgatók festegettek. Honnan került, ki hozta? – ki tudná azt már megmondani?

Így aztán semmi támpontom nem volt, s én mindenféle történeteket találgattam ki. Elképzeltem például, hogy X. eljött megnézni a kiállítást. Tekintélyes ember, akinek isten alaposan fölvitte a dolgát, s már nem is gondol rá, hogy negyedfél évtizeddel ezelőtt – nehéz, háború utáni idők! – az anyjának baromi erőfeszítésébe került, hogy ő megtehesse első lépéseit az életben. Egyszer csak odapillant az egyik képre, és meghökken a látványtól. Vajon ő volna? Igen, igen, semmi kétség: az anyja! De hát neki bizony nem volt róla tudomása, hogy akkor modellt ült. Bár emlékszik: egy időben el-eltűnögetett néhány órára, és ilyenkor mindig kilábaltak a nehéz anyagi helyzetükből...

Emlékezés.

Az elkésett hála lelkiismeret-furdalása.

Virág a képkeretre.

Igen ám, de miért volt nála ez a szál szegfű? Épp születésnapra készült, a kezében szorongatott egy csokrot és kivett belőle egy szálat? Vagy még egyszer eljött és akkor hozta?

Persze: lehetségesek más magyarázatok is. Például: valaki felismerte a rég elhalt kedves szomszéd nénit. Vagy egészen racionális megoldás: a megnyitó napján a jubiláló művésznek hozott egyik csokorból esett ki ez a szál. Valaki észrevette a parketten, felvette és odatűzte az első, keze ügyébe eső kép keretére.

Bevallom, ez a megoldás látszott a leghihetőbbnek, de az érzelmi énem élénken tiltakozott ellene. Valahogy biztosnak vettem, hogy a szegfű és a modell eredetije között oksági összefüggés van és nem tudtam elutasítani magamtól azt az egész lényemet jóleső izgalommal eltöltő titkot sem, amely a portrét és a virágot körüllengte. Cikkem megírása közben el kellett tekintenem ennek a képnek az ismertetésétől; féltem, hogy nem tudnám objektíven megítélni.

Az a kiállítás akkor csak néhány napig volt nyitva, tovább kellett vinni, Kijevbe. Történetesen ott voltam a bontásnál is. Mikor erre a képre került a sor, a képtár vezetője kérdőn nézett rám: mi legyen a még teljesen friss virággal?

– Add nekem!

– Jó. Vidd! – és még örült is, hogy nem kell neki levennie a keretről.

Amikor otthon kis, keskeny szájú vázába tettem, egy fél szem aszpirint is pottyantottam a vízbe. Így a szegfű még sokáig nem hervadt el. És amíg eleven volt – ébren tartotta a dolgozószobámban annak az egykori, titokzatos modellnek a szellemét is.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó