2009. augusztus 1., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 110. (783.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
A legjobb gyógyír: a dal

Vannak a határban fák, amelyeket évtizedek óta számon tartok. Vagy emlékek fűznek hozzájuk, vagy különös formájukkal, érdekes rajzolatú kérgükkel, másegyébbel hívták fel magukra a figyelmemet, és arra jártamban mindig fölkeresem őket, meglátogatom, mint régi barátot.

Ez a szép szabályos koronájú, egyenes törzsű bükkfa semmivel sem tűnt ki más hasonlók közül – se különös formájával, sem érdekes rajzolatú kérgével, emlékeim sem fűződnek hozzá –, mégis személy szerint ismerem. Ismerem, mert magányosan áll egy tisztás közepén, és fiatalkori vasárnap délutáni túráim idején épp mellette vitt el az utam. Mostanában már ritkábban vetődöm el arra, de ilyenkor megelégedéssel állapítom meg, hogy még mindig ott van, s hogy a rajtam kitörölhetetlen nyomokat hagyó évek a szép növésű, büszke tartású bükköt meg se legyintették.

Egy május végi napon azonban siralmas állapotban találtam ezt az egykori mezőkdíszét.

Három főága közül kettő letörve, törzsén hatalmas, megszenesedett üreg. Látnivaló volt, hogy villám sújtotta, de betonoszlopként erősnek, tömörnek látszó törzsében eddig is lehetett egy jókora rejtett odú, ezt hozta most napvilágra az istennyila.

Bár mostanáig érzelmi szálak nem fűztek ehhez a fához – csak amolyan felületes, futó ismeretség volt közöttünk –, most mégis sajnálkozva jártam körül a porig alázott daliát – s egyszer csak valami különös, dallamos fütyörészés ütötte meg a fülemet – illetve, rosszul mondom: nem most hallottam meg, rájöttem, hogy már régen ott cseng a fülemben, de csak most tudatosodott bennem.

Nem tudtam elképzelni, honnan jöhet, de ahogy közelebb léptem a megtépázott fához, mindig erősödött a hangja, ettől gyanút fogtam és odahajoltam az odú alsó nyílásához.

Úgy volt, ahogy sejtettem. A villámsújtotta bükkfa "énekelt". Az ágait lecsapó tűzostor sípszerű nyílást égetett törzsébe, ennek széles, felső kürtője a legkisebb légmozgást is felfogja, és azután a fa valami különös sóhajnak, füttyszónak és magas regiszterű éneknek keverékére emlékeztető hangot bocsát ki magából.

Percekig elmerülve hallgattam a facsonk-orgona fojtott hangú szomorkás fúgáját, és arra gondoltam, mennyire emberi tud lenni a fák és más élőlények sorsa.

Ez a bükk is: állt évtizedekig a tisztás közepén, büszkén, tépő viharok előtt fejet se hajtva, eltelve saját szépségével – azután jött egy sorscsapás, elrútította, megrokkantotta, megcsúfolta. A kevélységből szikra se maradt, de a lelkében felébredt valami, s most a letört főágakat utánanőni már nincs erő, hát jött minden nyomorúság legjobb gyógyírja: a dal, hogy visszaadja a félholttá paskolt faóriás lelki egyensúlyát, hogy erőt adjon a következő – most már nehéz – éveinek az elviseléséhez. De lehet, hogy ez a fütyörészés csak afféle hattyúdal, őszre a fa el is szárad.

Most már ezt a kocska kezű bükkfát is a barátaim közé soroltam, elhatároztam, hogy időről időre felkeresem – de erre csak az egyik decemberi vasárnapon tudtam sort keríteni.

Nem pusztult el, sőt sok kis hajtás lepte el a csonkjait, s ezek egyike-másika egészen szépen megvastagodott, mintha főággá igyekezne kapaszkodni.

Az erős téli szél is valami, a nyárinál harsányabb, bizakodóbb, már-már vidám futamokat csalogatott elő az üreges törzsből.

Balla László

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó