2009. július 28., kedd Országos közéleti lap V. évfolyam, 107. (780.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Nyelv-őr
Tanulóktól tanulni

Idén januárban az egyik interjú során két hetedikes diákkal beszélgettem egy budapesti külvárosi általános iskolában. Egyikük ezt mondta: "Nekem apukám szokott nagyon sűrűn rám szólni, mert van, amikor eltévesztek szavakat" (az E/1. személyű csinálnák, a 'füvet' jelentésű fűt és a 'jégen' jelentésű jegen alakokat hozza példának). Megkérdeztem tőle, hogy most már úgy beszél-e, ahogy arra édesapja kérte. "Persze. Muszáj megtanulni" – volt a válasz. Később rákérdeztem arra, miért gondolja, hogy muszáj változtatnia a beszédén. "Hát én azért gondolom így, mert ha más emberrel beszélek, szerintem ő is ki fog javítani, vagy aki ránk szólna, hogy hogy mondjam, s akkor, ha ezt megtanulom, legközelebb nem fog rám szólni. Mondjuk ezért is. Meg a magyar nyelvben ezt muszáj megtanulni". A muszáj szó utal arra, hogy beszédpartnerei általában nem magyarázzák, miért javítják őt, ezért csupán a büntetés elkerülése érdekében változtat a beszédén.

Amikor a magyartanár vagy a nyelvművelő tanítani szeretne valamit, célszerű részletesen megkérdeznie a témáról azokat, akikhez beszél. Lehet, hogy óratartás vagy előadás közben enélkül is úgy tűnik számára, hogy tanulói, hallgatói megértették a magyarázatát, azonban sokukban csak annyi marad meg, hogy tekintélyes embertől származik az adott nézet, akinek lehetősége van büntetni azokat, akik nem értenek vele egyet. Ez a veszély leginkább (magyar) tanároknál jelenik meg, akik igen gyakran büntetéssel próbálják meg diákjaik nyelvhasználatát megváltoztatni. A diákokkal, hallgatókkal való érdemi párbeszéd azért is hasznos lehet, mert ez a tanárnak, a nyelvművelőnek is segíthet abban, hogy átgondolja a saját elképzeléseit a tanítandó anyagról. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy ő is csak egy olyan hagyományt készül terjeszteni, amit iskolás korában részletesebb megvizsgálás nélkül vett át.

Ez utóbbi esetre egy korábban (2002–2004-ben) végzett vizsgálatom szolgáltat példát. Elsősorban arra kerestem a választ, hogy fiatalok (budapesti, pécsi és szegedi gimnazisták és főiskolások, egyetemisták, összesen 480 fő) találkoznak-e a nyelvművelő tevékenységgel, és hogyan ítélik azt meg. Kérdőíves gyűjtést és interjúzást végeztem. Egy budapesti egyetemista válaszadómat arról kérdeztem, hogy ha nem dolgoznának nyelvművelők, és nem javítanánk egymás beszédét, fellépnének-e kommunikációs zavarok. Így felelt: "Igen, hát szerintem biztos." Majd így folytatta: "Igazából az a baj, hogy nem vagyok egészen tisztában azzal, hogy mely hatások köszönhetők nyelvművelők tevékenységének [...]. Tudod, ha bedobsz a tóba egy kavicsot, és az gyűrűzik... és el tudom képzelni, hogy a nyelvművelők is ilyen hatással bírnak, hogy írnak valamiről, és akkor az úgy jó utána". Kíváncsi voltam, hogy a harmadéves hallgató tapasztalt-e ilyen hatást. Válasza ez volt: "Konkrétan még nem tapasztaltam ilyet, hogy valaki mesélte volna, hogy nyelvművelő írást olvasott, és akkor abból utána profitált, de hát szerintem biztos, hogy van ilyen".

Az idézett válasz tanulsága elsősorban nem az, hogy a megkérdezett mit gondol a nyelvművelésről, hanem az, hogy mi alapján gondolja. Először határozottan válaszol a kérdésre, majd a beszélgetés későbbi pontján derül ki, hogy a válasza alapját képező nézetet valaki mástól készen vette át, nem maga alakította ki, hiszen nem tudta tapasztalatokkal alátámasztani. Több interjúalanyom számolt be arról, hogy a nyelvművelésről és a nyelvi tervezésről életében először velem beszélgetett úgy, hogy a saját életét átgondolva kellett megfogalmaznia a választ. Ez azt jelenti, hogy az általam megkérdezett diákok a közoktatásban eltöltött legalább tíz évük alatt nem találkoztak azzal, hogy egyes nyelvhasználati kérdéseket mint összetett problémákat kellett volna kezelniük.

A kérdésben megoldást jelenthet, ha a nyelvhasználati és a viselkedési szabályok tanítását-tanulását az önismereti csoportokéhoz hasonló rendszerben valósítjuk meg, ahol a csoporttagok saját életük kommunikációs tapasztalatainak megbeszélésén keresztül értik meg jobban a társas nyelvhasználat működését, s emellett saját kommunikációs gyakorlatukat, személyiségüket is felfedezik. A tanulási folyamat itt nemcsak a személyes érintettségből eredően hatékonyabb, hanem azért is, mert a büntetés, a hibajavítás – mivel nincsen – nem kelt feszültséget a résztvevőkben. Ez azt eredményezi, hogy a tanulók nem a büntetés elkerülésére, hanem a tananyagra összpontosítanak. További előny, hogy a tananyag – mivel tartalma a megbeszélés során formálódik – a résztvevők életének valós kérdéseire válaszol.

Szabó Tamás Péter

(Édes Anyanyelvünk)

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó