2009. július 25., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 106. (779.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Petróleumcápa

A faluban nem volt villany, ezért gyermekkorom idején petróleum-lámpával világítottunk. Szüleink megtiltották, hogy a közelében játszadozzunk – tűzveszélyes holmi! Az öcsém még egészen kicsi volt, és bizony, áthágta ezt a tilalmat; kedvenc szórakozása volt, hogy amikor senki sem látta, le-, majd fölcsavarta a lángot. Élvezte, hogy ilyenkor hol sötétebb lett a szoba, hol világosabb, és ez tőle függött. Azután néha a szüleink rajtakapták és alaposan megmosták a fejét.

Én meg sajátos módját találtam ki, hogy távol tartsam a lámpától.

Tudtam már, hogy a cápa igen veszélyes, vérszomjas jószág, hát azt mondtam az öcsémnek: ne menjen a lámpa közelébe, mert odabent petróleumcápa tanyázik, s ez könnyen bekaphatja. Elhitte (mondtam már, hogy még egészen kicsi volt); eszébe sem jutott, hogy egy akkora "petróleumcápa", amelyik a lámpa tartályában elfér, rá igazán nem lehet veszélyes.

Nos, többé nem babrálta a kanóccsavarót.

Az én belső világomban pedig az a bizonyos petróleumcápa igen nagy szerepet kapott – fantáziáló gyerek voltam.

Elképzeltem, hogy ez a veszedelmes jószág az én szolgálatomban áll, s amolyan mindenre képes, csodatevő valami, amely parancsaimra bármit véghez tud vinni, el tud intézni.

Az öcsémnek is eldicsekedtem ezzel.

Mivel ő már leszokott róla, hogy a lámpával játszadozzék, én meg most már egy nagy erejű, jókora lényként képzeltem el a petróleumcápát, hát azt mondtam, hogy nem is a lámpa belsejében található, hanem a padláson van a lakása, az öcsémet meg óvtam tőle, hogy oda fölmenjen – nem szabad ezt a rettenetes fenevadat evvel fölingerelni. Ő pedig respektálta is ezt a figyelmeztetésemet.

Azonban az öcsém nem akart elmaradni mögöttem, és azt állította, hogy neki is van petróleumcápája, az meg a pincében lakik. Én persze lementem, és kajánul közöltem, hogy nincs ott, de erre az volt a felelet, hogy ez a cápa láthatatlan. Hanem – amikor már fölcseperedtünk – elmondta nekem: azt tudta, hogy neki nincs, engem pedig nagyon irigyelt az enyémért. Én meg még bosszantottam is. Kis dalocskát fabrikáltam arról, hogy neki bizony "nincs, nincs, nincs petróleumcápája", s ezt énekelgettem.

Hanem, hogy az öcsém már nincs életben – azt hiszem, sokáig nem tudom majd földolgozni az elvesztését –, rossz érzéssel tölt el, hogy akkor így becsaptam a naiv kisfiút, vágyat ébresztettem benne az én csodalényem iránt. Felnőtt korunkban fel-felemlegettük ezt a bohókás történetet, jól mulattunk rajta, ám most a fölidézéséhez szomorú felhangok is keverednek.

De vissza a petróleumcápához!

Egy idő múlva már magam is majdnem hittem a létezésében.

Gyermeki fantáziámban létezett is. Magamban jeleneteket játszottam le arról, hogy miként hajtok végre új és új nagy tettet e mindenen diadalmaskodó barátom segítségével, merthogy ezeknek a jeleneteknek a hőse azért én voltam.

Talán akkor szoktam rá, hogy higgyek magamban, hogy biztos legyek benne: az előttem álló, olykor igen nehéz feladatot meg tudom valósítani.

Már felnőttkoromban is, ha súlyos helyzetek elé állított az élet, ha szinte megoldhatatlannak látszó problémák tornyosultak előttem, sohasem vett erőt rajtam a csüggedés, a kishitűség. Bíztam benne, hogy legyőzöm az akadályokat, s ez legtöbbször sikerült is. És munkámban mindig az a petróleumcápás optimizmus vezérelt. Most jól benne vagyok az öregkorban, de még mindig úgy érzem, hogy vannak feladataim az életben, hogy születnek még új eredmények, talán jelentősebbek az eddigieknél.

Mert nekem igenis: van petróleumcápám.

Balla László

A napokban ünnepelte születésnapját Balla László író, műfordító, a Kárpáti Igaz Szó egykori főszerkesztője, lapunk szerkesztőbizottságának tiszteletbeli elnöke. Ebből az alkalomból kollektívánk erőt, egészséget, további alkotói kedvet kíván számára.

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó