2009. július 25., szombat Országos közéleti lap V. évfolyam, 106. (779.) szám
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum • Élet-Jel 2009: 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 Főszerkesztő
Bihar – újra él az ősi hagyomány

Miközben Magyarországon egyre többen fordulnak az ősök viseletének, fegyverzetének, életmódjának behatóbb vizsgálata felé, vidékünkön ez a "műfaj" valami miatt szinte ismeretlen. Vannak ugyan próbálkozások, mint például a salánki Kész Barnabás által szervezett hagyományőrző egyesület, ám azok igencsak kezdetlegesek.

Az okokat sokan az anyagiakkal, pontosabban azok hiányával magyarázzák, de ez így nem lehet igaz. Példának okáért a romániai magyar hagyományőrzők sem bukkantak rá Attila kincseire, nem abból finanszírozzák viseletüket, felszerelésüket. Ennek ellenére Bihar megyében mégis feltámadtak a régi harcosok. Árpád apánk honalapítói, Attila "hunjai", a "szkíták", az "avarok" és a "kunok" újra nyeregbe pattantak. No, nem kell megijedni, nem Csaba királyfit láttam jönni a Hadak útján. Egyszerűen csak arról van szó, hogy néhányan az íjászat fanatikusai, elhatározták, megalakítják a Pusztai Farkasok Harciíjász Egyesületet, és a lehetőségek szerint bemutatják az érdeklődőknek, hogy mit is tudtak a puszták nomádjai.

– Elsősorban kezdjük talán az íjjal – törölte meg bajszát Arany János, az egyesület életrehívója. – A gyakorlati vizsgálatok azt mutatják, hogy a kora középkori láncvért nem volt egy súlycsoportban a nomádok íjával. A korabeli krónikák, mintegy a saját harcosaik védelmében, misztikus erővel ruházták fel a magyarok íját, amellyel akár 500 lépésről is le lehetett teríteni egy páncélos lovagot, de ez korántsem volt így. Az átlagos, 35–40 kilogramm húzóerővel megfeszíthető nomád reflexíj még 50 méterről, páncéltörő nyílheggyel sem ütötte át a sváb lovagok vértjét, és ezt szépen mutatja az ausburgi csatavesztés is.

– Miért?

– A kalandozásoknak nevezett hadjáratok eleinte hatalmas sikerrel járnak, ám Ausburgnál nem azért veszítenek csatát a magyarok, mert a Nyugat hirtelen felfedezte a magyarirtó csodafegyvert. A Lech mezején csak olyan felszerelésben küzdöttek a katonák, mint pár évvel korábban, de történt valami. Konrád császár egyszerűen "gatyába rázta" önállóskodó lovagjait, mert rájött, hogy a magyarok ellen csak fegyelmezett, parancskövető sereggel lehet sikerre számítani.

– Tehát akkor mire jutottatok, mi volt a nomádok titka?

– A keleti ember fegyelmezettsége! Már Bölcs Leó bizánci császár is említi krónikáiban a puszták hideget-meleget, éhséget-szomjúságot szívósan tűrő, a parancsnak mindig engedelmeskedő harcosait. A mi őseink is ilyen pusztai farkasok voltak, akik minden megpróbáltatást tűrtek, és mindig engedelmeskedtek a falkavezérnek.

– Manapság, amikor mint sportágak annyira divatosak a távol-keleti harcművészetek, mennyire van sportértéke a ti íjatoknak?

– Olyannyira, hogy nemzetközi versenyeket is szerveznek a reflex- és long bow (ilyen íjat használhatott Robin Hood) szövetségek. Ezeken a versenyeken a FITA, vagyis a tradicionális íjászok szövetsége által meghatározott célokra kell lőni. Ezenkívül Dél-Koreában rendszeresen szerveznek fesztiválokat, melyeken a japán daikju-íjászoktól, a mongolokon át a magyar hagyományőrzőkön keresztül az angol hosszúíjasokig mindenki ott van, aki számít. Egyesületünket is többször meghívták, de anyagi okok miatt sajnos nem jutottunk el Szöulba.

– Mennyire más a pusztai reflexíj, mint az olyan "karácsonyfák", amilyeneket az olimpiai közvetítések során látunk?

– Teljesen más. Ezzel a fegyverrel nem lehet olyan pontosságot elérni, mint egy modern sportíjjal, de nem is az a cél. A sportban használt íj eszköz a kezedben, amellyel el akarod találni a célt, a tradicionális és nomád íj viszont kapu ahhoz, hogy "emlékezzünk a régiekről", hogy megbecsüljük őseink kultúráját. Ezzel a fegyverrel nem a céltábla közepére célzol, hanem valahova a múltba, és amikor elröppen a nyílvessző, nem a találatnak örülsz, hanem magának az érzésnek, amit az ősi, ám ma is "ütőképes" eszköz nyújt. Olyan ez egy kicsit, mint amikor az olds mobilos beül a kocsijába, és a 70–80 éves járgányával nem száguldozni akar, hanem gyönyörködve hallgatja a motor hangját, miközben elismeréssel gondol a régi mérnökökre, akik megalkották.

Matúz István

Minden jog fenntartva © 2009 Kárpáti Igaz Szó