Arra legfeljebb már csak a nagymamák és nagyapák emlékeznek, hogy faluhelyen a tehenet nem csak azért tartották, hogy tejet adjon, majd később a vágóhídra kerüljön, hanem igavonóként is hasznosították, mert ez a megtermett négylábú jószág jó szolgálatot tett szántáskor és vetéskor, majd a termés hazaszállításakor is.

Manapság inkább az autósok bosszankodnak miattuk, amikor egy-egy településen közlekedve útjukat állja a csorda, amelynek létszáma az utóbbi években egyre csak fogy.

Az ok prózai: drága a takarmány és kevés a haszon, a tejet és a húst sem lehet olyan pénzért eladni, hogy azzal elégedett legyen a tartója. A válasz szinte mindenütt ugyanaz: nem éri meg! Jön a bárd vagy a böllér, aki még a fél pénzt is sokallja érte.

– Ha őszinte akarok lenni, de ezt rajtam kívül is bárki láthatja, az üzletekben ma már egyre kevesebb borjú- és marhahús kapható – ecseteli a szomorú helyzetet az egyik beregrákosi nyugdíjas, Korponai Tibor. – Hogy miért, aligha kell magyaráznom: a kivágott állomány nem támad fel. Sajnos ide jutottunk. Állami támogatás nélkül egyetlen országban sem növekedik az állomány.

A kárpátaljai állattenyésztés helyzetét elemző szakemberek véleménye szerint azért lett hiánycikk a borjúhús, mert óriási veszteség egy hetven kilogrammos borjút levágni. De továbbnevelése is egyre rizikósabb, mert nem tudja a gazda, hogy felzabálja-e a hasznot az állat, vagy azért tartójának zsebébe is vándorol-e belőle valami.

– Korábban annyi tehenem volt az istállóban, hogy alig tudtam megmozdulni – folytatja az idős ember. – Ma csak kettőt tartok, mert még egy fél évre előre sem lehet kiszámolni, hogy addigra nyerek-e majd rajta, vagy éppen fordítva, még az a pénz sem jön vissza, amit beleöltem. Az árak oly gyorsan változnak, hogy az nem igaz!

– Csak az elmúlt egy évben száz tehénnel csökkent a faluközösség állatállománya – csatlakozik a témához Kohutics Dezső, Beregrákos polgármestere. – Sem a tejből, sem a húsból nem keletkezik annyi haszon, amennyiért érdemes lenne teheneket tartani. A legutóbbi összeíráskor 758 szarvasmarhát számlált a falu. Két éve a duplája volt. Úgy gondolom, ez mindennél többet mond – zárja le okfejtését az elöljáró.

A falu vezetőjétől egyébként azt is megtudtuk, hogy nem a tehéntartók okolhatók azért, hogy idáig fajult a helyzet. Bár a piacokon viszonylag magas a tej és a tejalapanyagú, házi készítésű termékek ára, ám ez csak csöpp a tengerben. Nagy tételben a gazdák sehol sem tudják leadni a tejet. S ha akad is olyan vállalkozó, aki befuvarozza a Kárpátalján működő egyetlen tejüzembe, az vagy nagyon keveset ígér érte, vagy hetekig visszatartja az érte járó pénzt, ami miatt még jobban elmegy az egésztől az emberek kedve.

– Szeretném én látni – zsörtölődik Barra Dezső, egy másik falubeli –, hogy a másfél hrivnyás tejből hogy futná a feldolgozónak vagy a viszonteladónak az állatok tartására! Szegény állat pár hét alatt úgy lesoványodna, mint Don Quijote de la Mancha lova!

Kárpátalja bármely településére látogatunk el, hasonló a helyzet. A járási mezőgazdasági osztályok készek lennének változtatni, ám kezüket megköti a kormány, amely még mindig nem látja át annak veszélyét, hogy amennyiben nem lesz változás, üzleteink polcairól teljesen eltűnhet az itthon előállított tej- és húsféleség.

Szíjjártó Erika