Hallgatni arany – tartja a mondás. Pláne recesszió idején. Bár a vezetői székekben ülők akkor se szívesen beszélnek, ha jól megy a szekér. Mert esetleg az alant senyvedők vérszemet kapnak s még több információt követelnek. Ám a gazdasági és pénzügyi válság korában, mikor egyik napról a másikra válnak az emberek munkanélkülivé, a hallgatás sorsokat, családokat taszíthat a tönk szélére. A struccpolitika tehát nem megoldás.

Sajnos, hasonló politikát folytatnak Ukrajna vezetői is. A kormányrúd az ő kezükben van, mi csak utasok vagyunk. De ha bekötik a szemünket, nem tudjuk, hol tartunk és hová jutunk. Szuverén államunk évek óta a szakadék szélén lavírozik. Nincs olyan területe a gazdaságnak, amelyet a válság ne érintene kedvezőtlenül. Kirúgott alkalmazottakról, negyedére csökkent profitról, tönk szélére került gazdaságról pedig nem nagy öröm beszámolni.

Nagyon egyszerű a képlet. Alkalmazni azonban nehéz, szinte lehetetlen. Őszintének kell(ene) lenni! Nem könnyű bevallani, hogy kutyaszorítóba került a vállalat. Elég csak a válság kezdetére gondolni: az USA-ban a pénzügyi cégek sokáig sumákoltak, elhallgatták a tényeket, próbálták azt az érzetet kelteni, hogy valójában semmi gond nincs. "A nehezén már túl vagyunk" – ezzel nyugtatgatták a közvéleményt, miközben a világ a recesszió futóhomokjába süllyedt. A mostani kapálódzás pedig azt eredményezi, hogy egyre jobban ellep minket a homoktenger.

A legrosszabb és -kiábrándítóbb az egészben: a vezető magának se vallja be, hogy gondok vannak. Nem felemelő érzés közölni ezt az alkalmazottakkal, egy országgal. A külvilágról már nem is beszélve. Ám az emberek nem bugyuták, pontosan látják, ha nem megy a szekér. A legrosszabb, ami ilyenkor történhet, hogy tájékoztatás hiányában az emberfia félinformációk alapján próbálja kitalálni, mi a helyzet. Még nagyobb bizonytalanságot keltve ezzel...

Szabó Sándor