A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Rovatunkban ezúttal Limbach Ferenccel, a Hmelnickiji Határőrképző Főiskola főelőadójával beszélgettünk egy kicsit másként.

– Mit tanít a főiskolán?

– Természetesen magyar nyelvet.

– Néhány száz kilométerre Kárpátaljától ez azért nem éppen hétköznapi dolog.

– Munkácsi születésű vagyok, 1993-ban fejeztem be az Ungvári Állami Egyetem ukrán filológia szakát. Hmelnickijbe a házasságom révén kerültem. Az akkor indult határőrképző főiskola vezetői kértek fel, hogy magyar nyelvre oktassam a növendékeket. Ez csak látszatra meghökkentő. A tanintézményben valamennyi Ukrajnával határos ország nyelvét oktatják. Tanszékünkön az angolon és németen kívül franciát és latint is tanítunk. Azt is érdemes még megemlíteni, hogy a mi iskolánk az egyetlen Európában, ahol a határőrök teljes körű kiképzést kapnak.

– Hány tanítványa van?

– Jelenleg nyolc elsősöm, tizenkét harmadikosom és egy ötödikesem van.

– Most azonban a tanár úr újra diák lett.

– Igen. Az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudományi Karának magyar filológiai szakos hallgatója vagyok.

– Mivel foglalkozik a felesége?

– A második feleségem, ugyanis időközben elváltam, egyben a főnököm is.

– Ez sem hagyományos felállás. Hol ismerkedtek meg?

– 1997-ben némettanárként került a főiskolára, majd katonai kiképzést kapott és hadnagyként kezdte, most pedig alezredesi rangban van. Ő a tanszék vezetője.

– Nehéz volt beilleszkednie magyarként az idegen környezetbe?

– Bevallom őszintén, igen. Hiszen egy egészen más mentalitású, szokású közegbe kerültem, ahol az emberek egymáshoz való viszonya is teljesen eltér a nálunk megszokottól. És nem utolsósorban teljesen más volt a konyha. Ezért is döntöttem úgy, hogy ez az én birodalmam lesz, és száműztem onnan a feleségemet. Igaz, nálunk otthon is a férfiak birodalma volt a konyha.

– A barátait is megismertette a magyaros ételekkel?

– Persze, és nagyon tetszik nekik. Annak idején megígértem az anyósomnak, hogy ahányszor eljön hozzánk, mindig új magyar ételt készítek neki. Ezt be is tartom, és már el is várja.

– Milyen gyakran látogat haza, Kárpátaljára?

– Az utóbbi időben elég ritkán, talán félévente. A munkám nem engedi, hogy gyakrabban jöjjek. A tanítás mellett ugyanis a főparancsnokság tolmácsa is vagyok. Az édesapám és az öcsém Munkácson él, édesanyám áttelepült Magyarországra. Oda viszont munkámból kifolyólag gyakran vezet az utam.

– Külföldre utazva átesik a határellenőrzésen?

– Természetesen, úgy mint bárki más. Gyakran egykori tanítványaim kontrollálják az okmányaimat.

– A felesége és a gyerekei tudnak magyarul?

– Szinte mindent értenek, de tökéletesen nem beszélik a nyelvet.

– A baráti köre kizárólag szakmabeliekből áll?

– Igen. Ez a hivatás eléggé specifikus, és egy kívülálló nemigazán értene meg bennünket, nem tudna hozzászólni a beszélgetéseinkhez. Egyediek a bennünket foglalkoztató gondok, problémák is. Ez azonban fordítva is igaz, vagyis mi sem igazán tudunk egy hagyományos társalgásba százszázalékosan partnerek lenni.

– Egy helyen dolgozik a feleségével. Otthon is téma a munka?

– Sajnos nem tudjuk kettéválasztani a magánéletet és a hivatást. Már többször megpróbáltuk, de nem sikerült.

– Hány gyereke van?

– Az első házasságomból született Viktória most 15 éves. Ő az édesanyjával él. Énekel, táncol, van egy együttesük. A másik kislányom, Margit ősszel megy iskolába.

– Ugyancsak elfoglaltak. A kicsi nem hiányolja a szüleit?

– Dehogynem, és minket is bánt, hogy csak a hétvégeken lehetünk vele. Olyankor igyekszünk behozni a lemaradást.

– Ha mégis van egy kis szabad idejük, mivel töltik?

– Nagyon szeretek olvasni. Rengeteg könyvünk van. Nyáron kirándulunk, elmegyünk horgászni. A feleségem is nagy pecás.

– Sportol?

– Ez nálunk követelmény, hiszen évente kétszer át kell esnünk egy erőnléti vizsgán.

– A pontosság, a rend és a fegyelem a katonák legnagyobb erénye kell hogy legyen. Ez a magánéletben is így van?

– Idővel ez természetessé válik, beleidegződik az emberbe. Az íróasztalomon mindennek megvan a maga helye. Sosem keresgélem az iratokat, behunyt szemmel, de akár emlékezetből is meg tudom mondani, hogy melyik hol áll a polcon, jobb- vagy baloldalt. A feleségem szintén így van ezzel.

– Külföldön járva, magánemberként, mi vonzza a legjobban?

– Ha időm és alkalmam adódik, első utam múzeumba vezet. Érdekelnek a várak, és szívesen elmegyek színházba is.

– Van még honvágya?

– Igen. Gyakran álmodom a kárpátaljai hegyekről, a gyönyörű tájról.

– Mi hiányzik a legjobban itthonról otthon?

– Az emberek. A kárpátaljaiak többet mosolyognak, még a legnehezebb helyzetekben is megőrzik a humorukat, nyitottabbak, érdeklődőbbek, mint az ottaniak.

Varga Márta

Kedvencek:

Étel: bográcsgulyás, lencseleves

Ital: magyar borok

Állat: kutya

Zene: rock and roll

Könyv: Rejtő-regények

Növény: tiszafa

Virág: fekete rózsa

Erényének tartott tulajdonsága: családszeretet

Negatív vonása: szókimondás