A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Rovatunk mai vendége Vaszil Lobko, a Kárpátaljai Meteorológiai Központ légszennyezettséget vizsgáló laboratóriumának vezetője.

– Miért döntött a hidrometeorológia mellett?

– Az Ungvári 1. Számú Középiskola nyolcadik osztályának befejezése után a Nagyszőlősi Politechnikumban tanultam tovább, és elektrotechnikusi képesítést szereztem. Majd bevonultam a hadseregbe, három évet a légierőnél szolgáltam. Nem sokkal a leszerelés előtt robbant ki az úgynevezett kubai válság, és elképzelhető volt, hogy abba a térségbe vezényelnek bennünket. Akkor került szóba, hogy aki felvételt nyer az Odesszai Hidrometeorológiai Főiskolára, az mentesül a további szolgálat alól. Én belevágtam, és sikerült. Sosem bántam meg a döntésemet.

– Frissdiplomásként azonban nem tért vissza Kárpátaljára.

– Ennek elsősorban az volt az oka, hogy itthon nem volt megfelelő munkahely. Esetleg valamelyik technikumban taníthattam volna. Így kapóra jött, hogy a főiskolára látogató magas rangú tadzsik katonatisztek állást, lakást és tisztességes fizetést ajánlottak Dusanbéban az egyik nagy hidrometeorológiai állomásnál. A feleségemmel nem sokat gondolkodtunk, elfogadtuk. Hét évig dolgoztam ott, mint a köztársasági hidrometeorológiai szolgálat helyettes vezetője.

– Egy idő után mégis váltott...

– Már a leningrádi egyetem aspiránsa voltam, amikor Dusanbéban elterjedt a híre egy különös szervezet alakulásának, melynek ötszintes székháza egyik napról a másikra nőtt ki a semmiből. Egy nap hívattak a párt Központi Bizottságába, és felajánlottak egy állást ennél a "titokzatos" szervezetnél. Mint kiderült, a moszkvai főiskola dusambei kirendeltsége épült rohamtempóban. Azt azonban nem árulták el, mi is lenne a feladatom, de este már a Moszkva felé tartó gépen kellett ülnöm. Ott komoly tudósok beszélgettek velem, és végül megjelent az akkor már közismert Szebasztyijanov űrhajós. Néhány mondatot váltott velem, majd közölte, hogy megfeleltem, és később értesítenek. Akkor már sejtettem, hogy az új munkámnak köze lehet az űrhajózáshoz. Így is lett. A tudományos-kutató és termelői központ laboratóriumának vezetőjeként az űrhajósok által készített légi felvételeket kellett elemeznem. Később pedig a kozmonautákat képeztük ki arra, hogy minél jobb minőségű felvételeket készítsenek, és pontosan arról a területről, amelyről kérjük.

– Nem lett volna egyszerűbb, ha ön is felszáll velük?

– Valóban volt erről szó, és át is estem az egészségügyi felkészítésen. Később leállították ezt a programot. Ám a fényképezéshez szükséges berendezéseket helikopteren teszteltük, így a repülés sem maradt ki az életemből. Huszonhét évig mint fedélzeti mérnök ültem a pilóta mellett.

– Napjainkban turistaként megjárhatná a világűrt.

– Annyi pénzem nincs, és már a korom miatt sem vállalkoznék rá.

– Milyeneknek ismerte meg az űrhajósokat?

– Nagyon közvetlenek voltak, partnerekként kezeltek bennünket. Némelyikük szeretett anekdotázni. Sokat dolgoztam Pavel Popoviccsal, akit nagyszerű embernek tartok. Többükkel még ma is tartom a kapcsolatot.

– Úgy tudom, az első magyar űrhajóssal is dolgozott.

– Igen. Érdekes volt a találkozásunk. Egy konferenciára érkezett, és a bemutatkozásnál magyarul köszöntöttem Farkas Bertalant. Nagyon meglepődött és rögtön rákérdezett, hogy honnan jöttem. Mikor kiderült, hogy kárpátaljai vagyok, azonnal földijének tekintett, hiszen ő Szabolcs-Szatmár-Beregben született.

– Hol tanult meg magyarul?

– A családunkban ki jobban, ki kevésbé, de mindenki beszélte a nyelvet. Én gyerekkoromban a pajtásaimtól tanultam meg magyarul, de sokáig nem volt kivel gyakorolnom, így már megkopott a tudásom.

– Volt titoktartási kötelezettsége?

– Természetesen. Egyes dolgokról öt, másokról huszonöt évig nem beszélhettem, de vannak olyanok is, melyek elévülési ideje még nem járt le...

– Mikor döntött mégis úgy, hogy visszatér Ungvárra?

– A nyolcvanas évek végén a Szovjetunió széthullásával a mi intézetünket is átszervezték. Dusanbéban pedig mindinkább elhatalmasodott a káosz, zavargások kezdődtek. Akkor jobbnak láttam, ha minél előbb elhagyjuk az országot. Jóformán mindenünket hátrahagyva, a BBC ukrán származású helyi tudósítójának gépkocsijával jutottunk át a határon.

– Ezek szerint hazaérve mindent a nulláról kellett kezdenie...

– Kétszeresen is. Ungváron ugyanis akkor kezdték szervezni a város légszennyezését mérő szolgálatot. Az ismerőseim rám gondoltak, így a munkahelyemet is a semmiből teremtettem meg. Azóta is ennek a laboratóriumnak a vezetője vagyok.

– A nejével hol ismerkedett meg?

– A főiskolán, ugyanazon a szakon tanult. Később együtt is dolgoztunk, mindig nagy segítségemre volt a munkámban.

– A gyerekei követték a pályán?

– A fiam, Andrij a geodézia mellett döntött, lányom Olena, pedig a számok világát választotta, főkönyvelőként dolgozik.

– Kialakult valamilyen mániája ennyi év alatt?

– Talán a pontosságot említeném, és azt, hogy keveset kérdezek.

– Hobbi?

– Igazság szerint a munkám az, de a vizek világa is érdekel, szívesen olvasok róla, vagy ha módom van rá, tanulmányozom.

– Egy ilyen nem mindennapi életúttal a háta mögött van-e még álma, vágya?

– Számomra legfontosabb a gyermekeim jövője.

Varga Márta

Kedvencek:

Étel: kremzli

Ital: jó bor

Állat: kutya

Növény: havasigyopár

Zene: kárpátaljai népzene

Gyümölcs: alma, szőlő

Erényének tartott tulajdonsága: mindenkivel megtalálja a közös hangot

Negatív vonása: haragtartó