Nézzünk most talán egy könynyed hangvételű tárcát. A mi házunkban otthonos úgynevezett "családi folklór"-ról akarok írni, arról a szokásunkról, hogy sok mindennek saját használatú nevet adunk, szavainkkal szeretünk érdekes régi történetekre visszautalni.

Nos, ezt az úzust anyám hozta magával még a szülői házból. Nagyanyám, a Grószi volt e sajátos elnevezések nagymestere. Maga lőcsei német ember volt, de férje mellett jól megtanult magyarul, és tótul is tudott, mert a Szepességen ez is otthonos. Azután előfordult, hogy e három nyelv elemeiből komponált sajátos nevet valakinek vagy valaminek. A kassai bérháznak, ahol anyámék laktak, volt egy érdekes figurája. Öreg ember; bottal járt, de azt nem támaszkodásra használta; örökké lóbálta, hadonászott vele, szinte úgy látszott, hogy itt nem is az ember lényeges, hanem a bot. Hát nagyanyám el is keresztelte emígy: "Palicskchen bácsi". A "palicska" tótul bot, hozzá német kicsinyítő képző, és egy magyar elem: a "bácsi".

És a házunkban még ma is a nagyanyám kreálta magyar–német öszvérszóval nevezik az ülőpárnát, emígyen (tisztesség ne essék) "seggflekk". A rosszul, hanyagul öltözött ember "loter", a kétes egzisztenciájú "suflitár".

No de nézzük a mi újabban keletkezett mondásainkat!

Ezek jó része gimnazista koromból ered. Volt egy szlovák anyanyelvű osztálytársam, Gábor volt a keresztneve. Ínséges háborús világot éltünk. Kinek jutott az iskolai tízóraira jó falat, kinek nem. Nos, ez a Gábor az utóbbiakhoz tartozott. És akkor bizony nem volt rendkívüli eset, ha valamely korgó gyomrú diák megdézsmálta társának az ennivalóját. Így tett a barátunk is, mikor a padszomszédja finom töpörtyűs pogácsát hozott. A kárvallott persze tudta, honnan fúj a szél, s a tettes hibás magyar beszédét utánozva, ráförmedt: "Te disznó, pogácsa megettél!" A cáfolat (bocsánat!): "Szár megettem, szár megettem." Nos és a riposzt: "És jó volt?" Közben hat évtizednél is több telt el, de azóta is mondogatjuk: "Pogácsa megettél", ha ez az étek kerül az asztalunkra. Már az unokák is ezt fújják. És ha majd idővel valamelyikük lakik ebben a házban (amit remélek), talán ők is továbbadják.

Ugyancsak ezzel a barátunkkal történt meg az alábbi eset.

Az egyik legjobb tollú osztálytárs bizonyos fokig le volt neki kötelezve, mert a húgának udvarolt. Vállalkozott hát arra, hogy megírja neki a karácsonyi vakációra feladatként kapott szabad témájú házi dolgozatot. S mivel Gábornak szenvedélye volt a halászat, szép fogalmazást írt neki Halak címmel. A tanár elolvasta és rájött a turpisságra. "Itt van ez a szép dolgozat, Hálák, hát ez egy kicsit gyanús" – mondta az osztályban, s ő is utánozta tanítványa beszédmódját (rosszul tette).

"Tánár úr, én becsület szávámrá mágám írtám" – bizonykodott a barátunk. Mire a tanár: "Hát... Majd meglátjuk. Itt van mindjárt az első mondat: Tavasszal, mikor fehér a víz, mint a tiszta gyolcs... Mondja csak, fiam: mi az a gyolcs?" Az álnok padszomszéd súgása: "Gyúródeszka." A fiú utánamondja, kacagás. S a tanár tovább érdeklődik: "No hát mit is jelent ez a szó?" A súgó: "Teknősbéka." A kissé ostoba Gábor ezt is elismétli. Hát a házunkba ez a história is beköltözött, és ha halat látunk a tányérunkon, mindig megszólal egy hang: "Hálák". Mikor pedig a menyem előveszi a gyúródeszkát, mindig megkérdezzük, hogy a teknősbékát hol hagyta.

Családi hagyományainkhoz tartozik, hogy az üzleteket még mindig a háború előtti tulajdonos nevén emlegetjük. Így a Tomcsányi patikában vesszük meg orvosságainkat, no és Poppernél, ennek a hajdani üzletnek a helyén ugyanis most gyógyszertár van, holott Popper úr valaha cipőt árult itt. És ruházati cikket vásárolunk Lakatosnál, műszaki árut Misleynél (mindkettő fűszeres volt).

No de a címben szereplő Brezsnyev-spájz...

Mint köztudott, az egykori főtitkár regnálásának utolsó éveiben katasztrofális volt az áruhiány, ezért, mikor valami élelmiszert be lehetett szerezni, mindjárt nagy mennyiséget vettünk belőle. Ki tudja, holnap lesz-e? És az így felhalmozott készlet nem fért már el a bizony, kicsire méretezett éléskamránkban. Akkor én fallal elkerítettem az előszoba egy részét, bepolcoltam, ajtót tettem rá. No és ez lett a Brezsnyev-spájz, megkülönböztetésül a másiktól. "Hol van?" – "A Brezsnyev-spájzban." Így mondjuk ma is, az akkori áruhiány okozójának "tiszteletére".

Hanem hol van már ma a hajdan istenített, tehetségtelen nagyfőnök, aki bizonyára arról szőtt ábrándokat, hogy majd szobrok, márványtáblák hirdetik a nevét? És nem gondolta volna, hogy egy élelmiszerek tárolására szolgáló hely egy jelentéktelen város szerény családi házában, ez lesz kétes dicsőségének tovább hirdetője.

Balla László