Ivan Vakarcsuk az egykori pártaparatcsikokét meghaladó elszántsága, vehemenciája és csőlátása a rendeletalkotásban mutatkozik meg a legszembetűnőbben. Az oktatási és tudományos miniszter ukázok sorával akarja eldönteni, hogy milyen "ételt együnk", magyarán milyen nyelven beszéljünk. Az ukrán nyelvpolitikának jelenleg ő a főszakácsa. Csak hát a produktumára nem alkalmazható Pelikán elvtárs mondása, hogy egy kicsit sárgább, egy kicsit savanyúbb, de a mienk. Nem az, mégis nekünk tálalják fel. Venni és enni kötelező, ráadásul nincs más az asztalon.

Félreértés ne essék: nem vitatom, hogy a "szakács" valami finomat akart főzni. Azzal sincs baj, hogy a magyar gyerekeknek ismerniük kell az állami konyhát. A probléma az, hogy hovatovább hivatalosan nem szabad mást ennie. Nem veszi figyelembe a miniszter, hogy ami az ukrán gyomornak a legfölségesebb étel, az másnak megfekszi a gyomrát. S nem feltétlenül azért, mert egy Ivan Vakarcsuk nevű szakács főzte. Egyszerűen: nem ízlik. (Csak zárójelben jegyzem meg: anno a nemzeti ukránok is tiltakoztak a rájuk erőltetett orosz konyha miatt, ám a jelek szerint ezt már elfelejtették.)

Persze, ha figyelembe vette volna a kulinária regionális szükségleteit, talán nagyobb sikert arat a mű. Így inkább riadalmat kelt. Ezt jelzi, hogy vannak, akik sietve az ukrán menüt részesítik előnyben, ha arról van szó, hogy hol tanuljon a gyermek. A döntést lehet elítélni, a szándékot nem. Azt akarják, hogy csemetéjük ismerje az államnyelv ízvilágát. Azokat viszont kétségtelenül dicséret illeti, akik az ősi gasztronómiát részesítik előnyben, s közben arra várnak, hogy a magyar oktatási intézményekben legyenek olyan szakácsok, akik ehetően főzik meg az ukrán ételt.

Addig is balgaság lenne azt hinni, hogy a jelenlegi konyhafőnök boszorkányos módon képes addig kavarni és fűszerezni a fogását, amíg valamennyire ehető lesz. Nem lesz az. Beregszászban munkabizottságot hoztak létre az ukrán nyelvoktatás módszerének megváltoztatása végett. E lépés azt jelzi, hogy nekünk is van sütnivalónk, s mi magunk főzünk ki valami olyat, amiben marad a magyar menü, az ukrán étel pedig fogyasztható, s amit Kijev is elfogad. Ha nem ma, akkor holnap.

Addig is: kitartás! Persze lehet, hogy közben a fél ország gyomorrontásban szenved, de eljön az az idő, amikor Vakarcsuk – akinek már egyébként is lejárt a szavatossága – nemhogy főszakács, még kukta sem lesz.

Tóth Viktor