A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

A Kulcslyuk mai vendége Szavkó György nagyszőlősi órásmester.

– Pontos ember a "vekkerdoktor"?

– Igen, hiszen az én szakmámban alapvető követelmény a precizitás, mert a finommechanikában mindennek mikrométerre klappolnia kell. Mindez persze nem jelenti, hogy megszállott rendmániás lennék, de ha csinálok valamit, azt igyekszem kitűnően, a határidőket betartva elvégezni.

– Annak idején mi fogta meg ebben a szakmában?

– 1978–80-ban sajátítottam el az alapokat és már a tanulóévek alatt rájöttem, hogy egy óra milyen sokat elmond arról a korról, amikor készült, és az emberről, aki viseli. Ezek a ketyegők olyanok, mint egy névjegy, hiszen egy hivatásos katonatiszt nem valószínű, hogy a XX. század elején készült Doxa zsebórát hord, a nyugdíjas tanárnők karján pedig nem víz- és ütésálló, "kommandós" Omega Seemaster csillog. Kevesen tudják például, hogy a múlt század 50-es éveiben a svájciak megpróbálkoztak "egyszerhasználatos", nagyon olcsó órák gyártásával, de akkor megbuktak vele. Manapság viszont a távol-keleti silány vackok már az egész világot meghódították. Azt hiszem, magáért beszél, hogy ötven év alatt mennyit változott a világ és az emberek szemléletmódja.

– Voltak érdekes "páciensei"?

– Természetesen. Az egyik legkülönlegesebb darab egy egyedi, a XIX. közepén készült német kakukkos falióra volt. Ha az beszélni tudott volna... Mérges is vagyok, hogy amikor behoznak egy régi, érdekes órát, az emberek kilencvenkilenc százaléka csak arra kíváncsi, hogyan lehetne minél drágábban eladni, de nem tisztelik benne a régi mesterek tudását, a kort, amelyben készült és általában a korabeli műszaki megoldások szépségét.

– Olyan szeretettel mesél az antikvitásokról, biztos, hogy romantikus alkat...

– Nem vagyok az, de meggyőződésem, hogy a régi dolgoknak is helyük van a nap alatt. Legyen szó egy hetvenéves Hoffer-traktorról, egy szép szecessziós épületről vagy egy másfél évszázados időmérőről, igenis kötelességünk megőrizni valamennyit, mert beszédesek. Aki a múltját nem becsüli, a jövőjét sem érdemli.

– Azt hallottam, rajong a sportért is...

– Nagyon szeretem a focit, noha mostanában már inkább csak nézem, és nem művelem. Fanatikus Dinamo-drukker vagyok, bár a nyolcvanas években még az Ajax Amsterdamnak szorítottam. Ezenkívül fiatal koromban – talán az óraművességhez is szükséges éles szem és biztos kéz miatt – nagyon eredményesen műveltem a sportlövészetet. Kisöbű sportpuskával mind a járási versenyeken, mind a katonaság berkeiben jól szerepeltem a megmérettetéseken.

– Család, gyerekek?

– Két leánygyermek édesapjaként éppen nagy gondban vagyok. Renáta például most tizenegyedikes és még nem tudjuk, hol folytatja tanulmányait. Melitta, a kisebbik gyermekem esetében szerencsére nincs ilyen gondom. Csemetém már rég eldöntötte, hogy az édesanyja nyomdokaiba lép és női fodrász lesz.

– Ezek szerint nem lesz folytatója a szakmájának...

– Nem, és nem is bánom, mert az óraművesség lassan elsorvad. Ma már szinte mindenki rendelkezik mobiltelefonnal, amely többek között a pontos időt is jelzi, ezért egyre kevesebb óra fogy a boltokban.

– Hisz a babonákban?

– Istenfélő ember vagyok és nem hiszek bennük.

– A jótündértől mit kívánna?

– Csakis egészséget! Aki nem szorul a doktorok segítségére, a legsanyarúbb helyzeteket is túl tudja élni. Hiszen én még nem láttam olyan dolgozni tudó és akaró embert, aki éhenhalt volna.

Matúz István

Kedvencek:

Étel: húsvéti sonka

Ital: konyak

Állat: ló

Virág: rezgőpálma

Zene: cigányzenétől a hard rockig minden

Erényének tartott tulajdonsága: igyekszik mindig becsületes lenni

Negatív vonása: néha túlvállalja magát