1938 ősze.

Tizenegy éves vagyok, elsős a Kassai Magyar Reálgimnáziumban.

Politikailag robbanásig feszült hangulat. Tüntetések városszerte Kassa Magyarországhoz csatolásáért. Mi, diákok is részt veszünk bennük. És sztrájkolunk. Nem megyünk iskolába, míg intézetünkről le nem veszik a csehszlovák zászlót. Az igazgató mit tehet? Leveszi.

Azután egyszer csak szélnek eresztenek minket. Háborús készülődés. Mozgósítás az országban. Az iskolákat egyelőre bezárják.

Nos, haza kell indulnom, jó száz kilométerre levő falumba, amelyik ráadásul nincs is a vasút mellett. Pakol már az egész Ruman Internátus, ahol lakom. Nekem eszembe sem jut, hogy a szüleim értem jöhetnek. Csomagolok én is.

A fiúk egy-egy bőröndbe szedik össze a legszükségesebbeket, de én, mint "jó gazda", semmit sem akarok itthagyni bitangjában. Hanem igen sok holmim van, ágynemű, váltás alsó és felső ruhák, tanszerek, könyvek. Hogy férne el mindez a bőröndben? Jobb ötlet híján mindenemet összepakolom egy lepedőbe, így alakítva ki egy sajátságos batyut, amelyet az én szülőhelyemen, a nagykaposi járásban népiesen "zajdának" neveznek (ebben hordják haza a lekaszált lóherét a jószágnak). Hát ezt a "zajdát" a hátamra veszem, így indulok el társaimmal a vasútállomásra, nyilván komikus látványt nyújtva.

Csakhogy a nehéz súlyt nem bírom. A járdán húzom a batyut. A lepedő szerencsésen ki is lyukad. No, vissza kell vinni mindent, be a szekrényembe, és egy bőröndnyivel indulni újra.

Igen ám, de míg mindezt lebonyolítom, elrobog a vonatom. Sebaj, elmegyek a következővel, bár így, nagyobb társaim nélkül, eléggé kockázatos lesz (sohasem utaztam még egyedül).

A váróterem zsúfolásig telve bevonulókkal, a vonatra szinte föl kell verekednem magam. De nem akad semmi kellemetlenségem. Nem törődik velem senki.

Este van, mire az utolsó vasútállomásra, Nagykaposra érkezünk. Innen majd valahogy holnap tovább. De hogyan? Majd elválik. Egyelőre szállás kell. Lakik itt apámnak egy barátja, Szekeres István tanító, nála kopogtatok.

Szívesen fogadnak. Vacsora. Utána a nagylány, Ilus leül tengerit morzsolni. Segítek neki. Igen hangulatos így, együtt. És – izgató. Ilusról tudom, hogy a falumbeli segédjegyzőnek volt a menyasszonya, de az végül visszaadta a jegygyűrűt. Bizalmas kettesben egy elhagyott menyaszszonnyal, én a tizenegy éves kislegény. Figyelem, hogy bánatos-e az arca, de Ilus jókedvű. Engem szinte felnőttszámba véve diskurál velem. Erre büszke vagyok, és lassan eloszlik a kilyukadó batyu és a vonatlekésés miatt támadt rossz hangulatom.

Szekeres bácsinak közben el kell mennie: őt is behívták katonának, de a helybeli vasútállomáson teljesít szolgálatot. És ez az én szerencsém. Merthogy közben anyám elindul értem, de ahogy a kaposi állomáson leszállt a bricskánkról, Szekeresbe botlik. Jaj, ne menjen Kassára, nálunk van a fiú!

Az almásderes Vilma és a pejkó Bandi még aznap este hazajuttatnak.

Mindez most azért jut az eszembe, mert elgondolkoztam az életemen, és rájöttem, mennyire nem változik az ember. Hányszor előfordult később is, hogy a józan észre nem hallgatva, irdatlan batyukat – "zajdákat" – kanyarítottam a vállamra, fölvállaltam erőmön felüli feladatok elvégzését, azután fájón tapasztaltam, hogy kilyukadt a járdán vonszolt lepedő, és vissza kell fordulni.

S ilyenkor még egy Szekeres Ilus sem akadt, aki emiatti keserűségemet eloszlatta volna.

Balla László