A mögöttünk hagyott 2008-as évet az országban a teljes belpolitikai káosz jellemezte. Az idei esztendő első hónapja sem hozott érdemi változást. A négy évvel ezelőtti narancsos forradalomban még kéz a kézben egymás mellett álló Viktor Juscsenko és Julija Timosenko szembenállása annyira eszkalálódott, hogy egymást szélhámosnak, hazaárulónak, hazugnak, zsarnoknak és korruptnak titulálják.

Az egykori szövetségesekből gyűlölt ellenséggé lett két politikust személyes ambíciók fűtik, mindketten kizárólagos uralomra törekszenek. Ám azzal, hogy az ország egyre súlyosbodó gazdasági és szociális problémáinak megoldása helyett egymás lejáratásával és politikai megsemmisítésével vannak elfoglalva, gyakorlatilag saját maguk alatt vágják a fát. Népszerűségük folyamatosan csökken, főként az elnöké, miközben az ellenzéki vezér Viktor Janukovicsé stabilan magas. Ha a továbbiakban is minden így folytatódik, az könnyen ahhoz vezethet, hogy az egy év múlva sorra kerülő államfőválasztáson mindketten csúnyán elbuknak, s a törvényhozásban sem tudják majd megtartani egyébként is hajszálvékony többségüket. A mostani gázvita csak tovább gyengítette megítélésüket, amire persze okosan rájátszik a Kremllel szimpatizáló Régiók Pártja is. Az alábbiakban azt foglaltuk össze, hogy a 2004-es narancsos forradalom óta eltelt időszakban mi vezetett ahhoz, hogy az akkori győztesekből és barátokból ellenségek lettek és hamarosan akár vesztesek is lehetnek.

2005 januárjának végén, három nappal Juscsenko nagy pompával körített elnöki beiktatása után az államfő a parlament elé terjesztette Julija Timosenko miniszterelnökké jelölését. A felek ekkor már nem titkolták, még a forradalom kirobbanása előtt paktumot kötöttek a két legfőbb közjogi pozíció elosztásáról. Azaz már akkor is személyes érdekből lettek szövetségesek. Ám 2005 elején még megbíztak egymásban, legalábbis nyilatkozataik alapján. Timosenkót például legfontosabb politikai partnerének, barátnak, profinak nevezte az elnök. Azt is mondta, "nehéz választási kampányon vagyok vele túl, s ennek alapján hiszek neki és megbízom benne". Ugyanakkor az elnök pártjában, a Mi Ukrajnánkban már a kezdetekkor akadtak olyanok, akik figyelmeztetni próbálták vezérüket. Emlékeztettek arra, Timosenko miként bánt el korábbi szövetségesével, a korrupciós gyanúba keveredett Pavlo Lazarenko exkormányfővel, vagy hogy milyen fondorlatos cselekkel úszta meg azelőtti energiaügyi balhéját, s a mai napig sem tudni, hova tűnt másfél milliárd dollár állami bevétel. Juscsenko azonban valamiért nem hallotta meg ezeket, persze később már igen. 2005. augusztus 24-én, az ország függetlenségének évfordulóján mondott beszédében már így fogalmazott: a hatalomban ugyan megváltoztak az arcok, a hatalom arca viszont változatlan maradt. Két héttel később szavait tett is követte, amikor menesztette tisztségéből a kilenc hónapja még leghűbb társának titulált "gázhercegnőt". Kicsivel későbbi reakciójában Timosenko saját menesztéséről azt nyilatkozta, hogy az nem az elnök döntése volt, hanem azoké a mindent behálózó klánoké, melyekkel Juscsenko képtelen volt szembeszállni.

A 2006 tavaszi parlamenti választások után hónapokig tartott a koalíciós keringő. Az államfő és pártja ódzkodott ismét szövetségre lépni Timosenko tömbjével. Csakhogy a forradalom hercegnője egyértelműen értésére adta Juscsenkónak, vagy ismét ő lesz az ország miniszterelnöke, s cserébe nem indul a következő elnökválasztáson, vagy ellenzékbe vonul és minden erejével az elnök székének megkaparintásával lesz elfoglalva. Amíg azonban a 2004-es ukrajnai események két főszereplője a kulisszák mögött alkudozott, a Régiók Pártja váratlanul válságellenes koalíciót kötött a legkisebb forradalmi párttal, a szocialistákkal. A szintén érdekek diktálta frigyük azonban szűk egy éven belül felbomlott, miután többszöri próbálkozások után Juscsenkónak 2007 májusában sikerült feloszlatnia a törvényhozást és szeptemberre új választásokat kiírni. Azt pedig, minimális, csupán kétfős mandátumtöbbséggel ugye a narancsosok nyerték, s tanulva a másfél évvel azt megelőző parttalan alkudozásból eredő hatalomvesztésből, 2007 decemberében újra narancsos kormány alakult, természetesen ismét Lady Ju vezetésével. Juscsenko akkor azzal érvelt, hogy lehetőséget kíván adni a régi-új miniszterelnöknek korábbi hibái kijavítására. Timosenko pedig, köszönve az újabb esélyt, minden előzőnél nagyobb támadást indított az őt másodszor is hatalomra segítő Juscsenko ellen. Tény, hogy az egyre csak durvuló rivalizálásukban az ő tekintélye is megtépázódott, ám mégsem annyira, mint volt szövetségeséé. Amikor 2004 januárjában Juscsenko elfoglalta elnöki székét, támogatottsága rekordnagyságú, 72 százalékos volt, ma már a tizedét sem éri el...

A legcsúnyább rágalmazások mégis 2008-ban következtek. Augusztusban, az orosz–grúz fegyveres konfliktus idején az elnöki titkárság vezetőjének helyettese, Andrij Kiszlinszkij egyenesen hazaárulással és politikai korrupcióval vádolta meg a kormányfőt, sőt, feljelentést tett ellene a titkosszolgálatnál, amiért az ország miniszterelnökeként nem ítélte el Moszkva Tbiliszivel szembeni retorzióját. Hasonló vádak, más okból, Timosenko szájából is elhangzottak Juscsenkóra nézve. A miniszterelnök a gyakorlatban is megpróbált tenni az államfő ellen, amikor összefogva az ellenzékkel jelentősen kurtította az államfő jogkörét. Erre az elnökhű Mi Ukrajnánk kiválásával szétesett a koalíció, válaszul pedig tavaly október 8-án Juscsenko másfél éven belül már másodszor oszlatta fel a kijevi rádát. Csakhogy Timosenko megtagadta, hogy a költségvetésből pénzt biztosítson az előrehozott választásra, ráadásul a pénzügyi világválság is közbeszólt, így elmaradt az eredetileg december 7-re tervezett véleménynyilvánítás.

Közben az országban gyárak százai zártak be, emberek tízezrei kerültek az utcára, egy ideig a bankrendszer teljes összeomlása is fenyegetett – a hitelezés minden formája a mai napig sem indult újra –, s a hrivnya történetének legnagyobb devalválódása kezdődött. S bár a parlament legkisebb frakciójának, a Litvin Blokknak, valamint a két részre szakadt Mi Ukrajnánk felének a bevonásával létrejött egy újabb, de szintén bizonytalan jövőjű parlamenti szövetség, a zűrös helyzeten ez mit sem segített. A két vezér között tovább mélyült a szakadék. A pénzromlásért Timosenko Juscsenkót okolja, szerinte szándékos, előre kitervelt spekuláció történt, amiből az elnökhöz közel álló körök közel egymilliárd dolláros hasznot húztak. Juscsenko rágalomnak titulálta az őt ért vádakat, s szélhámosnak, zsarnoknak, Ukrajna ellenségének nevezte volt szövetségesét. "Sokan figyelmeztettek már a forradalom idején is, de sajnos csak később jöttem rá, kivel is állok szembe, kit segítettem hatalomra. Mellettem állva a Majdanon egy pillanatig sem a népért, az országért cselekedett, kizárólag önös érdekekből. Egy dologra vágyott, a határtalan hatalomra" – fogalmazott nem sokkal az újévi ünnepek előtt Juscsenko. Menet közben beütött a gázkrach is, amit a két politikus szintén arra használt fel, hogy a másikat hibáztassa a kialakult szituációért. A helyzetet kihasználva a Viktor Janukovics vezette Régiók Pártja pedig közleményben emlékeztetett, nem véletlen, hogy Ukrajna történetében már másodszor okozott komoly fennakadást a gázvita, s azt mindkétszer, ahogy a dokumentum fogalmaz, a "tehetetlen" Juscsenko–Timosenko tandem idézte elő. Janukovicsék arra is emlékeztetnek, hogy az elmúlt években sem külpolitikai, sem belpolitikai, sem gazdasági-szociális vonatkozásban nem valósult meg semmi abból, amit a forradalom vezetői ígértek, ezért figyelmeztette őket, hamarosan országos tiltakozásba kezdenek. A megmozdulások végső célját pedig nem nehéz kitalálni...

Dunda György