Egyenleget készíteni mindig nehéz feladat. Főleg akkor, amikor nem várt (legfeljebb sejtett) események szinte az utolsó pillanatban átírják, felülírják a szépen megfogalmazott gondolatokat, a gondosan összerakott elemző mondatokat. Miként történt ez 2008 őszén, amikor is a világ egy pénzügyiből gazdaságiba átmenő válság feneketlen és határtalan mocsarához ért.

Gondolnánk, a világ a nehéz percekben magába száll egy kicsit, és talán jobbá válik. De éppen a napokban kapjuk a hírt, hogy újabb emberáldozatokat követelő csapásokat és ellencsapásokat hajtottak végre az amúgy is forrongó Közel-Keleten. Mint ahogyan az egész év bővelkedett háborúban, kegyetlenkedésben. Csaták Dél-Oszétiában, mészárlás Afrikában, változatlan hadiállapot Irakban, Afganisztánban, túszejtések világszerte és a lista hosszasan folytatható. Igaz: volt egy szép nyári olimpiánk, és világtörténeti eseményként először választottak afro-amerikai elnököt az Egyesült Államokban.

Nem igazán tudok, tudunk örülni neki, de Ukrajna ez alkalommal lekörözte az egész világot. A nemzeti valuta úgy pattogott, mint egy teniszlabda, s a legnagyobb inflációt produkálta. A politikai elit mindeközben keresetlenül csúnya jelzőkkel illeti egymást ország-világ előtt, s valódi konszenzus helyett szemfényvesztő álbékéket köt. Néhány számadat az uralkodó erkölcsi állapotokról: az ország lakossága szinte havonta százezrekkel csökken, kétharmada a létminimum alatt él, az árvaházakban 150 ezer gyermek tengeti életét, az utakon 50 ezer kiskorú kóborol apátlanul, anyátlanul. Ezzel párhuzamosan pár tucat ember újabb dollármilliárdokat halmoz fel, köztük azok is, és főként azok, akik a mi felkent védelmezőinkként tüntetik fel magukat a tévék képernyőin...

A válság természetesen szűkebb pátriánkat sem hagyta érintetlenül. Politikai szempontból a szokásos Munkács–Ungvár adok-kapok "színesítette" az életünket, földindulásra azonban nem került sor. Az év legnagyobb szenzációja a ruszin önrendelkezés kikiáltása lett volna, de egyelőre úgy tűnik: nagyobb a füstje, mint a lángja. A magyarság kapott hideget-meleget egyaránt. Volt itt magyarellenes tüntetés, megszületett a hírhedt 461-es rendelkezés. Ugyanakkor felavattuk emlékművünket a Vereckei-hágón, visszakerült a Turul a Rákócziak várára és ugyancsak a munkácsi erősségben szobra áll immár legnagyobb költőnknek is. Megnyílt és röpke fennállása alatt tucatnyi jeles rendezvényt szervezett Beregszászban az Európa–Magyar Ház. S azért ne felejtsük: Makkosjánosiban egy mesterképző akadémia alapkövét raktuk le, s nem kevésbé komoly fegyvertény a magyar kar megnyitása a nemzeti egyetem égisze alatt.

Valahol az egyenleghez tartozik az is, hogyan állta ki a megpróbáltatásokat a lélek. Nos, tudjuk, voltak, akik megrettentek a megpróbáltatásoktól és a nemzeti öntudat biztos talajáról a nyelvtelenség, múlttalanság kiismerhetetlen ingoványára igyekeznek menekíteni a felnövekvő nemzedéket. Voltak azonban, akik dacoltak a kihívásokkal, és szembefordultak a szélsőséges nézetekkel, a szélsőséges nézeteket felkaroló hatalmi arroganciával. És ők voltak többen. Bizonyosan azért, mert tudták, tudják, ebben az országban van egy haza – töredék hazácska, kishaza, maréknyi haza –, amit úgy hívnak: Kárpátalja, amit 2009-re és az utána következő évtizedekre is meg kell őrizni magunknak.

Márpedig a történelem megtanította nekünk: legyen szó totális elnyomásról, népirtásról, bármilyen – pénzügyi, gazdasági vagy éppen erkölcsi – válságról, csak az tudja igazán túlélni azt, aki a gyengék között erős tud maradni. Ehhez adjon a teremtő hitet és egészséget minden olvasónknak.

Kőszeghy Elemér